Jasmioneee

Jönnek, sorban, minden pillanatban, ezernyi és aprók, aztán néha ritkábbak és nagyobbak. Dönteni nem könnyű, szeretjük másra hárítani a felelősséget, így dönteni is tanulni kell.

Viszont a döntések utáni érzés jó. Meghoztunk egy döntést és utána nyugalom és stabilitás támad. Biztonság érzetet ad. Tudjuk mit kell tennünk és nagyjából azt is, hogy milyen várható következményekkel számolhatunk.

Nekem most jó.

Akkor jelent meg a róka.

- Jó napot! - mondta a róka.
     - Jó napot! - felelte udvariasan a kis herceg. Megfordult, de nem látott senkit.
     - Itt vagyok az almafa alatt - mondta a hang.
     - Ki vagy? - kérdezte a kis herceg. - Csinosnak csinos vagy...
     - Én vagyok a róka - mondta a róka.
     - Gyere, játsszál velem - javasolta a kis herceg. - Olyan szomorú vagyok...
     - Nem játszhatom veled - mondta a róka. - Nem vagyok megszelídítve.
     - Ó, bocsánat! - mondta a kis herceg. Némi tűnődés után azonban hozzátette: - Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
     - Te nem vagy idevalósi - mondta a róka. - Mit keresel?
     - Az embereket keresem - mondta a kis herceg. - Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
     - Az embereknek - mondta a róka - puskájuk van, és vadásznak. Mondhatom, nagyon kellemetlen! Azonfölül tyúkot is tenyésztenek. Ez minden érdekességük. Tyúkokat keresel?
     - Nem - mondta a kis herceg. - Barátokat keresek. Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
     - Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek - mondta a róka. - Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.
     - Kapcsolatokat teremteni?
     - Úgy bizony - mondta a róka. - Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...
     - Kezdem érteni - mondta a kis herceg. - Van egy virág... az, azt hiszem, megszelídített engem...
     - Lehet - mondta a róka. - Annyi minden megesik a Földön...
     - Ó, ez nem a Földön volt - mondta a kis herceg.
     A róka egyszeriben csupa kíváncsiság lett.
     - Egy másik bolygón?
     - Igen.
     - Vannak azon a bolygón vadászok?
     - Nincsenek.
     - Lám, ez érdekes. Hát tyúkok?
     - Nincsenek.
     - Semmi sem tökéletes - sóhajtott a róka. De aztán visszatért a gondolatára: - Nekem bizony egyhangú az életem. Én tyúkokra vadászom, az emberek meg énrám vadásznak. Egyik tyúk olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint a másik. Így aztán meglehetősen unatkozom. De ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását...
     A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget.
     - Légy szíves, szelídíts meg! - mondta.
     - Kész örömest - mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!
     - Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.
     - Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg.
     - Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. - Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz...

Másnap visszajött a kis herceg.
     - Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz - mondta a róka. - Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet... Szükség van bizonyos szertartásokra is.
     - Mi az, hogy szertartás? - kérdezte a kis herceg.
     - Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek - mondta a róka. - Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.
     Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:
     - Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd.
     - Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.
     - Igaz, igaz - mondta a róka.
     - Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg.
     - Igaz, igaz - mondta a róka.
     - Akkor semmit sem nyertél az egésszel.
     - De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt. - Majd hozzáfűzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.
     A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.
     - Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.
     A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:
     - Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.
     Azzal visszament a rókához.
     - Isten veled - mondta.
     - Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
     - Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
     - Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.
     - Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
     - Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért...
     - Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

...miért van vajon, hogy szeretjük állandóan ugyanabba a falba verni a fejünket? Pedig már elsőre is fájt, a fal meg kemény. Aztán mégis megint.... ÁÁááááh !!!!

Ez tény.

De aztán meg már nem.

La.

...Budapest és Szentendre között NINCS, de át lehet menni bicóval. :) Igaz sáros, göröngyös, (főleg a Lupa tónál), de pl. vannak rajta igen kedves, enyhén pityókás, aranyos öregurak, akik dülöngélve biciklizgetnek a kátyúk között, és dudolásznak magukban :)

Valamint tudnak mosolyogni, ami manapság nagy kincs és ritkaságszámba megy, igazán. :)

40 km mögöttem, de ki bánja? Állati jólesett!!!! :D

...mondatra mindig emlékezni akarok!

Ezért felvésem ide az "örökkévalóságnak".

"being such a simple mind I fail to see the catch"

- "...a gyermekem haldoklik..."

- "...megerőszakoltak..."

- "...szeretlek..."

- "...örökre veled maradok..."

- "...míg a halál el nem választ..."

- "...örökre..."

- "...gyűlöllek..."

- "...meg fogok halni..."

- "...mindig emlékezni fogok rád..."

- "... soha..."

- "...megcsaltalak..."

...nem az a kérdés, hogy jónak tartasz-e egy ideát vagy nem - számomra minden gondolat badarság; csak a tudatosság értékes. A tudatosságnak pedig nincsenek ideái. A tudatosság a tudat egyszerű, tiszta fénye."

   "Az első, amit meg kell értened: amíg az ember rátalál az igazi ajtóra, még sok más ajtón kell kopogtatnia. Az élet kaland - a bátorság, a merészség, és alapvetően a próbálgatás kalandja. Sokszor el kell tévedned, hogy rátalálj a helyes útra.
   Amint rátalálsz a helyes, a számodra megfelelő útra... és ez mindig az egyéntől függ; [...] - ez mindig tőled függ."

   "És itt vagyok én: minden út az enyém - vagy egyik sem. Engem inkább az egyén érdekel. Amikor te eljössz hozzám, nekem nincs semmilyen kész utam a számodra. Először megnézlek, hogy megtaláljam azt az utat, ami neked a legmegfelelőbb. Nekem nincs kész utam; én minden úton jártam már - és minden út jó. Ha az út nem illik hozzád, akkor hiába küszködsz, hiába gyötröd magad, semmi sem történik. Kemény falakon próbálsz átjutni, és csak megütöd magad, megsebesülsz, ennyi az egész - de semmi sem fog történni.
   Én nem tartozom egyik úthoz sem, ezért minden út hozzám tartozik. És engem inkább az egyéni kereső érdekel. [...]
   Milliónyi út vezet Istenhez. Valójában másfelé nem is haladhatsz. Bármerre mész, Isten felé mész. Minden út hozzá vezet. De amikor keresel, akkor csak egy út vezet hozzá. Ha az összes úton egyszerre akarsz járni, akkor eltévedsz. Ki kell választanod egy utat."
 

/Osho: A keresés - részlet/
 

   "Olvastam egy történetet, ami az egyik kis iskolában esett meg:
   A tanár Amerika felfedezéséről beszélt a tanulóknak - Kolombuszról, az utazásairól és felfedezéseiről. Az egyik kisfiú nagyon izgatottan, feszült figyelemmel hallgatta a történetet, ezért az óra végén a tanár megkérte, hogy írjon egy fogalmazást Amerika felfedezéséről. A jeles fiú ezt írta:

   "Kolombusz olyan ember volt, aki a tojást meg tudta állítani a hegyesebb végén anélkül, hogy megtörte volna. Egy napon Spanyolország királya küldetett érte, és azt kérdezte:
   - Fel tudnád fedezni Amerikát?
   - Igen - válaszolta Kolombusz -, ha szerzel nekem egy csónakot.
   Megkapta, és elhajózott abba az irányba, amerre tudta, hogy Amerika található. A tengerészek fellázadtak, és megesküdtek, hogy olyan hely, mint Amerika nem létezik, de végül jött a kormányos, és azt mondta:
   - Kapitány, föld a láthatáron!
   Amint a csónak partot ért, Kolombusz egy csapat bennszülöttet pillantott meg.
   - Ez Amerika? -  kérdezte őket.
   - Igen, az - válaszolták.
   - Úgy hiszem, ti vagytok az indiánok - folytatta.
   - Eltaláltad - válaszolta a bennszülöttek főnöke. - Én pedig fogadni mernék, hogy te vagy Kolombusz.
   - Igen, én vagyok az - válaszolta Kolombusz.
Az indiánfőnök odafordult a társaihoz, és azt mondta:
   - Srácok, vége a játéknak. Végre felfedeztek bennünket."

A gyermek egy gyermek elméjével figyel, saját értelmezése van. Mindenki a saját elméjével figyel - de így csak hallod a szavaimat, ám nem érted őket."

/Osho: A keresés - részlet/
 

   "Egy nap az íjászmester céltáblát akasztott egy fa törzsére, és minden tanítványát megkérdezte, hogy mit lát.
   Az egyik azt mondta:
   - Látom a fát, az eget és a felkelő napot...
   És így ment tovább minden tanítványához. Amikor a legjobb tanítványától kérdezte, hogy mit lát, az így felelt:
   - Én nem látok semmit; csak a célt.
   Az íjászmester pedig így szólt:
   - Csak belőled lehet nagy íjász!"
 

   A koncentráció a tudatosság leszűkítése. A koncentrált elme minden mással szemben érzéketlenné válik.
   A meditáció azt jelenti, hogy mindennek tudatában vagy, ami csak történik, válogatás nélkül - egy választás-mentes tudatosságot jelent.

   "A lelkiismeretet a társadalom adja, a tudatosság viszont belőled ered. A lelkiismeret nem a sajátod: egy megrekedt, elhalt dolog. A lelkiismeret a múltból származik, amely nincs többé - mostanra az élet teljesen megváltozott. A tudatosság azonban belőled ered. A tudatosság mindig a jelenhez tartozik, mindig friss. A tudatosság egységessé tesz - a tudatosság egység, integritás.
   Az integritás latin eredetű szó: két szóból az "in"-ből és a "tangere"-ből áll. A tangere tisztát, egészet, megrontatlant, érintetlent jelent. Az integritás embere egész, teljes - nem peidg számtalan sok kis - egy. Az integritás embere tiszta, a múlt által megrontatlan, érintetlen. Ebből az érintetlenségből fakad az az illat, amit vallásnak nevezünk.
   Az erkölcs nem vallás. Az erkölcs társadalmi trükk. A vallás ezzel szemben egyéni felfedezés, amit neked kell felfedezned. Az erkölcs előre adott - a vallás sohasem az."

/Osho: A keresés - részlet/
 

   "Egy gyermek-enciklopédia ügynök betette az ajtórésbe a lábát, és megpróbált rátukmálni egy könyvsorozatot egy anyukára.
   - Ezek a könyvek az összes kérdésre megadják a választ, amit az ön fia valaha is kérdezni fog - bizonygatta az anyának. - Ezekkel sosem kerülhet zavarba egyetlen kérdésben sem.
   Meglapogatta az ötéves kisfiú fejét.
   - Gyerünk fiam, kérdezz tőlem valamit, bármit, és én megmutatom az anyukádnak, milyen könnyű válaszolni a kérdésedre, ha ezeket a könyveket fellapozza.
   A kissrác elgondolkozott, majd azt kérdezte:
   - Milyen kocsija van Istennek?"

/Osho: A keresés - részlet/
 

Egy üzletember meghalt és a pokolba került. Alig melegedett meg egy kicsit, egy szívélyes kéz veregette meg a vállát. Fülébe pedig annak az állhatatos üzletkötőnek a hangja zengett, aki a földön állandóan zaklatta.
   - Nos - nevetett az ügynök -, eljöttem a megbeszélt találkozóra.
   - Miféle találkozóra?? - kérdezte riadtan az üzletember.
   - Hát nem emlékszik? - folytatta az ügynök - Ahányszor csak felhívtam a Földön az irodájában, ön mindig azt mondta, hogy legközelebb itt akar velem találkozni.
 

   "Ha egyszer megértetted, hogy az identitásodat saját magadban, teljes egyedüllétben kell keresned, megszabadulsz a masszától, a tömegtől. Megszületik az egyéniség; individuummá, egyéniséggé válsz. Ne feledd: amikor egyéniségről, individuumról beszélek, akkor ez alatt nem egoizmust értek. Az egoista mindig a tömeg része. Az ego azoknak a véleményeknek az összessége, melyeket másoktól szereztél be. Emiatt az ego nagyon ellentmondásos. Van olyan, amikor azt mondja, hogy ronda vagy; van olyan, amikor azt mondja, nagyon szép, nagyon kedves vagy; van amikor azt mondja, bolond vagy, máskor pedig azt, hogy bölcs - mert oly sokféle szituációban oly sokféle véleményt mondtak rólad, te pedig mindet összegyűjtötted.
   Az ego mindig bajban van. Az ego egy hamis entitás. Úgy tűnik, mintha létezne, pedig valójában nem is létezik.
   Ha individuummá válsz... Ez a szó osztatlan-t jelent. Individuum azt jelenti: az, amit nem lehet felosztani, ami nem szenvedhet törést, ami nem kettő. Ha teljesen egy vagy, ha semmilyen megosztottság sincs benned, akkor individuum vagy. Az ego mindig megosztott. Annyira megosztott, hogy gyakran, amikor megkérdezem a hozzám érkezőket, hogy boldogok-e, akkor csak megvonják a vállukat. És amikor azt kérdem tőlük, hogy boldogtalanok-e, akkor is csak megvonják a vállukat. Fogalmuk sincs róla, hogy milyen állapotban vannak, mert egyszerre sokféle állapot van jelen bennük. Minden kérdésre mindkettővel, egyszerre igennel és nemmel is szeretnének felelni."

/Osho: A keresés - részlet/
 

   "Egyszer meghívtak egy szemináriumra. Jó néhány egyetem rektora és rektor-helyettese gyűlt össze. Nagyon aggasztotta őket, hogy az iskolákban, a főiskolákon és az egyetemeken a diákok fegyelmezetlenek és tiszteletlenek a tanárokkal szemben.
   Meghallgattam a véleményüket, majd azt mondtam: "Én úgy látom, hogy valahogy maga a kiindulási alap hiányzik. Tanár az, akit magától értetődően tisztelnek, ezért a tanár nem követelhet magának tiszteletet. Ha a tanár tiszteletet követel magának, az csak azt mutatja, hogy nem tanár; rossz foglalkozást választott, ez nem az ő hivatása. A tanár definíciója az, akit magától értetődően tisztelnek." Neked őt nem kell tisztelned. ha tisztelned kell őt, akkor milyen tisztelet lesz az? Csak nézz rá: tisztelni kell - így már minden szépségét elveszítette. Ez a tisztelet már nem élő. Ha csinálnod kell, akkor az már nem autentikus. Ha a tisztelet élő, természetes, akkor szinte nem is vagy tudatában. Észrevétlenül áramlik. Ha a tanár jelen van, akkor a tisztelet észrevétlenül áramlik felé.
   Ezért arra kértem a szeminárium résztvevőit, hogy ahelyett, hogy a diákoktól várnák el, hogy tiszteljék a tanárokat, inkább ők maguk gondolkodjanak el ezen - mert biztosan olyan tanárokat választottak, akik valójában egyáltalán nem is tanárok.
   Tanárnak éppen annyira születni kell, mint költőnek. A tanárság művészet. Nem lehet mindenki tanár. De az oktatás egyetemessége miatt tanárok millióira van szükség. Képzeljetek el egy társadalmat, amelyik úgy gondolja, hogy a költészetet költőknek kell tanítaniuk, és mindenkit meg kell tanítani a költészetre. Költők millióira lesz szükség. Természetesen lesznek költőképző főiskolák is. De azok a költők hamis költők lesznek, és majd azt fogják kérni: "Tapsoljatok nekünk, mert mi költők vagyunk. Miért nem tiszteltek bennünket?" Épp ez történt a tanárokkal is.
   A múltban sok tanító volt. Az emberek sok ezer mérföldet utaztak, hogy tanítót találjanak, hogy együtt lehessenek vele. Hatalmas tisztelet övezte őket, de a tisztelet a tanár minőségétől függött - nem pedig egy elvárás volt a tanítvány vagy a diák felé. Egyszerűen magától megtörtént."

/Osho: A keresés - részlet/
 

...bármit mondasz, én meghallgatom, meditálok rajta és ha felébred az én megértésem is és egybevág a tieddel, akkor követni fogom az én saját megértésemet.

A követés döntésfóbia.

/Osho: A keresés - részlet/

...de ahol tejföl, ott legalább nagyon!

A magányt nem az emberek közötti testi távolság teszi. A lelki távolság a magányosság igazi oka.

"And if I told you that I loved you
You'd maybe think there's something wrong
I'm not a man of too many faces
The mask I wear is one."

He deals the cards as a meditation
And those he plays never suspect
He doesn't play for the money he wins
He doesn't play for the respect
He deals the cards to find the answer
The sacred geometry of chance
The hidden law of probable outcome
The numbers lead a dance

I know that the spades are the swords of a soldier
I know that the clubs are weapons of war
I know that diamonds mean money for this art
But that's not the shape of my heart

He may play the jack of diamonds
He may lay the queen of spades
He may conceal a king in his hand
While the memory of it fades

I know that the spades are the swords of a soldier
I know that the clubs are weapons of war
I know that diamonds mean money for this art
But that's not the shape of my heart
That's not the shape, the shape of my heart

And if I told you that I loved you
You'd maybe think there's something wrong
I'm not a man of too many faces
The mask I wear is one
Those who speak know nothing
And find out to their cost
Like those who curse their luck in too many places
And those who fear are lost

I know that the spades are the swords of a soldier
I know that the clubs are weapons of war
I know that diamonds mean money for this art
But that's not the shape of my heart
That's not the shape of my heart

Istenek égi
ménese vágtat
táncol a föld is,
királyi ágyad.
Takaród bársony
mezõk virága,
szent a zenészed,
ég csalogánya.

Tûz - tenyeremtõl
izzik a véred,
nõ soha szebben
nem remeg érted.
Égõ szerelmed
senki ne várja:
halálos csókom
feszül a szádra.

/Füzesi Magda/

   Ott kezdődik minden, hogy csak hisszük, hogy jelrendszereink azonosak. Azonban egyes szavak, mondatok, kifejezések, már néhány év korkülönbség esetén is akár súlyos félreértésekhez vezethetnek, vagy végeláthatatlan magyarázkodásokhoz, amely már önmagában hordozza azt is, hogy felmerül az őszinteség megkérdőjelezése, azaz "de azt akarta az jelenteni amit mondtál, csak most le akarod tagadni, hogy mégsem".
   A másik szituáció a hallgatás, amely egyenértékű lehet a szőnyeg alá sepert kosszal, hiszen ott marad. Kevés ember van aki úgy tud átlépni ilyen helyzeteken, hogy az érzelmeit úgy zárja dobozba, hogy soha többé rá sem néz, nemlétezőnek tekintve a dobozt, mintha meg sem történt volna amit belehelyezett. Én magam egy ilyen személyt sem ismerek, pedig ismerek sokakat.
   Aztán ott van a hazugság kérdése. Társadalmunk alapvetően arra van berendezkedve, hogy hazudni csúnya dolog, ennek ellenére egyrészről naívan hisszük, hogy a másik ember őszinte, másrészről pesszimistán "tudjuk", hogy biztosan hazudik. Azonban ha eleve úgy közelítünk a másikhoz, hogy tudjuk, az illető hazudhat nekünk, és nem érez emiatt bűntudatot, azaz oly természetesnek veszi hazudni, mint igazat mondani, akkor nem marcangol-e azonnal szét bármilyen kapcsolatot a tudat, hogy valóban, még a kérdést is kétkedéssel hallgatják, hiszen ha bármikor hazudhat és teszi is természetesen, mikor tudjuk hogy igazat mond? Melyik szavában hihetünk és melyikben nem? Hiszen bármilyen őszintén mond is bármit, ha idővel ezek az állítások értéküket vesztik, igazolásául annak, hogy bármennyire is komolyan hangzottak, bizony üresek voltak már elhangzásukkor is.

Az eredmény teljes bizalomhiány és bizonytalanság.

Vajon működhet-e társadalom, család, egyén, hazugságokra, bizalomhiányra és bizonytalanságra alapozva?
 

Pause.

És a pillanat megdermed az örökkévalóságnak.

...megmutattál magadból egy darabkát.

A függöny legördül, s a néző tétován vár tovább.

   "A logosz szó, a logika gyöke, a világ eszes megértésére utal. A müthosz a logoszt megelőző történelmi és történelem előtti mítoszok foglalata. A müthosz nem csupán a görög mítoszokat foglalja magában, hanem az ótestamentumiakat, a védikus himnuszokat és minden olyan korai kultúra legendáit, amelyek világképünket formálták. A müthosz-előbb-a-logosznál okfejtése szerint ésszerűségünket a mondák formálják. Mai tudásunk úgy viszonylik hozzájuk, mint a terebélyes fa a valamikori gyenge hajtáshoz, s ezen elemibb formáit jobban tanulmányozhatjuk. Fának és hajtásnak nem mivoltában a különbsége, csupán nagyságában.
    Az olyan kultúrákban tehát, amelyek ősüknek a régi görögöket vallják, mindben megtalálni a szigorú alanyi-tárgyi elválasztást. A görög mítoszok követelménye ez. Egyéb kultúrákban, például a kínaiban, ahol a nyelvtan az alany-állítmányi kapcsolatokat sem köti meg szigorúan, a filozófia merev alanyi-tárgyi szemlélete is hiányzik. Megtalálható viszont a zsidó-keresztény kultúrában, hiszen itt szentség az ótestamentumi Ige, és követői igékért élni, áldozni, halni hajlandók. Ebben a kultúrában a bíróság rászoríthatja a tanút, hogy "az igazat, a színigazat és csakis az igazat" vallja, ha istene őt úgy segéli. Ha ez a bíróság a székét átteszi Indiába, amint például a brit, a hamis tanúság dolgában rend sosem lesz, mert az indus mítosz nem ad a szavak szentségére. Nálunk is megfigyelhető ilyesmi a különféle kultúrákon felnőtt kisebbségi csoportok között. Más mítoszok más viselkedéseket teremtenek.
    A müthosz-előbb-a-logosznál okvetése hangoztatja, hogy minden gyermek barlanglakói tudatlanságban születik. A világot attól, hogy a Neanderthalba visszazuhanjon, a mítoszok nemzedékről nemzedékre örökítése menti meg - a logosszá alakuló müthosz, amely azonban magvában megmarad mítosznak, a közösség lelkét olyan egységbe záró tudásanyagnak, mint amilyen egysége a sejtek összességének az emberi test. Aki azt képzeli, hogy ez az egység nem is olyan szoros, mert ki-ki válogathat a mítoszok közt kedve szerint, az a müthoszt ésszel fel nem éri.
    Válogatni csupán egyetlen emberfajta válogathat, mondta ki Phaidrosz. S annak neve, mire a mítoszt végképp lerázza, őrült.
    S ez most jut az eszembe! Erre nem emlékeztem! De Phaidrosz tudta! Vagyis láthatta, mi következik rá! Most nyílik meg nekem is!
    Itt előttem a sok kirakókocka. Egy-egy nagyobb csoportját össze is illeszthetem, hanem a csoportok illedni nem akarnak, hiába próbálgatom. Aztán lelek egy kockát, az éppen beillik két csoport közé, s a csoportok egysége teljes. Mítosz és őrület kapcsolata. Ez a kocka hiányzott. Nem hinném, hogy valaha meglelte valaki. Az őrület a mítoszt környező terra incognita! Phaidrosz megértette. De megértette azt is, hogy az ő Minősége a mítoszon kívüli fogalom.
    Most értem! Mert a Minőség a mítosz gerjesztője! Ez az. Így értette Phaidrosz: "A Minőség örök ösztönzőnk, hogy világunkat megteremtsük. Minden ízét. Minden porcikáját." A vallást nem ember teremtette. Vallása teremti az embert. Az emberek válaszokat adnak a Minőségre, és ezekből a válaszokból derül ki, kik is ők valójában. Tudsz valamit, s egyszerre beléd döf a Minőség ösztökéje. Megpróbálod meghatározni, mi az, de a tudományodat elő kell szedned. Példáját annak, amit már tudsz. Mást nem is lehet, így terebélyesedik a mítosz. A régibb tudomások példáival. A mítosz a példák halmaza. Ezek töltik meg a tudat tehervonatának kocsijait. A kollektív tudat az egymással közlekedő emberiség tehervonata. A vonat pályája a Minőség. A pálya két felén az őrület kisiklásainak földje. Phaidrosz tudta, hogy a Minőség távlati szemléletéhez el kell válnia a mítosztól, így tört rá a kisiklás érzése."

/Robert M. Pirsing: A Zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete, részlet/

...óóóó merre is vagy?

Hozzávalók:

• Friss, gyalult tök
• Kis fej vöröshagyma
• Friss kapor
• Tejszín
• Kenősajt
• Pannónia vagy Eidami sajt
• Búzacsíra
• Tört lenmag
• szezámmag
• Fűszersó

Teljesen szokványos módon a hagymát apróra vágom és kevés olajon dinsztelem pár percig, majd ráteszem a gyalult tököt és kislángon, takarékon, hogy ha lehet a tápanyagok megmaradjanak benne, lassan párolom, míg össze nem esik. Ekkor teszek rá fűszersót, ha lehet borsosat, ha ilyen nincs, akkor külön teszek bele borsot. (Kotányi fűszerkeverékeket szoktam használni, a zöldség fűszerkeverék de a Steak fűszersó is bevált) Jól összekeverem és hagyom egy percig a fedő alatt. Ezután ráöntök egy kevés tejszínt (Főzőtejszín, de az édesebb habtejszín is megfelel, sőt tejföl is végső soron, de tejszínnel finomabb.) Hozzáadom a krémsajtot, a búzacsírát és a tört lenmagot, szezámmagot, majd visszaküldöm a fedő alá összeérni. Közben letépkedem a leveleket a kaporról és azt is belekeverem. Utolsó simítás a reszelt sajt, mikor mindezt összekeverem, elzárom a gázt, és néhány percig hagyom összeérni és hűlni az egészet. Frissen fogyasztva az igazi, így igyekszem mindig annyit főzni ami el is fogy. Végső soron is, az egész kb. 15 perc alatt összedobható.

Jó étvágyat! :)))

 

"A szerelem kimeríthetetlen forrás.
Határos a csodával, ha nem a csoda maga.
Változatossága és színei vetekszenek a csillagok számával.
Hasonlít a tengerhez; szépséget és fájdalmat bőven mér.

A lélek fájdalmától ne féljetek.
A kín elhamvad lassan, akár a tűzrakás.
Amikor elfoszlik a füstje is, meglátjátok:

elvezetett valahová, megerősödtetek."

/V.F./

Távolodó.
Hideg.
Egyre távolibb és egyre hidegebb.
Minél távolibb, annál hidegebb.

Többnyire egymás mellett megyünk el, s olykor összeütközünk.

... ellentéteket foglal magában, minden fogalom fejlődésen megy keresztül; e fejlődés közben ellentétekre bomlik, de csak azért, hogy azután új, magasabb egységbe összefoglalódjék.

A retorika (görögül rhétoriké, latinul ars oratoria) a szónoklat tudománya, eredetileg díszes külsőségek között előadott beszédeket, ékes stílusú, nyilvános megszólalásokat jelentett. Később a nem szépirodalmi műfajok elméletét jelentette. Iskolai tantárgy volt a beszéd- és értelemgyakorlat mellett. Ma a rendszeres gondolkodás és önkifejezés eszköze, a kulturált érvelés, vitatkozás tudománya. Tárgya minden nyilvános, közéleti megszólalás, minden közéleti kommunikációs helyzet, és szereplője minden nyilvánosan megszólaló ember. Társtudománya a szövegtannak, amely a sikeres közlés, a meggyőző beszéd szempontjai alapján tekinti át a szöveg (beszéd) létrehozását. A klasszikus retorikai elmélet meghatározta a retorika alapelveit, szabályait, eszközeit, amelyek alkalmazhatók a mindennapi kommunikációs folyamatokban is, kiegészülve a modern nyelvészeti, kommunikációelméleti, szociálpszichológiai stb. ismeretekkel.

Szerintem nem ártana másoknak sem!!!!

Forrás: wiki

   "Ha egy ösvényt jársz, és azt látod, hogy más ösvény ágazik ki belőle, mondjuk, harmincfokos szögben, majd odébb még egy, tompább szögben, teszem azt, negyvenöt fokosban, de egyfelé az elsővel, aztán megint egy derékszögben, akkor kezd derengeni, hogy mindenik egyfelé vezet. S bár sokan alkalmasabbnak ítélték egyikét vagy másikát, ébred kétség benned is, nem volna-e jobb letérni az ösvényedről."

   "Még az igazság tőrjeiről meg az izomerő tőrjeiről szólnék, aztán elég is lesz mára.
    Az igazság tőrjei az adatkazlakban rejlenek, a tehervonat kocsijainak alján. Az ilyen adatokkal legtöbbnyire elbánik az a dualista logika, amelyikről Miles városából kifelé jövet beszéltem. Eggyel azonban nem bánhatik el - az igen-nem logikai vermével.
    Fekete-fehér, igen-nem, egy vagy zérus. Minden emberi tudomány erre a kétvégű elemi megkülönböztetésre épült. Szemléltetője a számítógép memóriája, az is kettes számrendszerben tárolja az információt. Egyesekben és zérusokban.
    Nem szoktuk, azért nem is értjük, hogy van harmadik logikai lehetőség is, egyértékű az igennel s a nemmel, mégpedig olyan, hogy az értelmünket ismeretlen területek iránt tágíthatná. Szavunk sincs erre a harmadik lehetőségre, azért a japán mu szóval kell jelölnöm.
    A mu jelentése: "semmi". A két végletű megkülönböztetés rendjéből éppúgy kifelé mutat, akár a Minőség. A mu-val ennyit mondunk: "Nem osztály. Nem egy, nem zérus, nem igen, nem nem." Azt állítjuk vele, hogy a kérdésre ilyen gondolati kapcsolatban hiba akár az igen, akár a nem válaszul. "Szívd vissza a kérdést" - ezt a tanácsot adja a mu.
    Mu-t mondani akkor helyénvaló, amikor a kérdés szűk az igaz válaszhoz. Dzsósút, a zen szerzetesét megkérdezték, vajon kutyának lehet-e Buddha-természete, s válasza a mu volt. Elhárításnak szánta, mondván, hogy válaszul nem áll meg sem az igen, sem a nem. A Buddha természetét nem szoríthatjuk egyikbe sem.
    Hogy mu létezik a tudomány által vizsgált természeti világban is, az nyilvánvaló. Csupán, mint annyi mindent, ezt sem érthetjük meg öröklött vizsgálati módszereinkkel. Örökké hallanunk kell például, hogy a számítógép áramkörei csupán két állapotot rögzíthetnek: van feszültsége az egynek s van a zérusnak. Mekkora vakság!
    Akármelyik számítógép-technikus többet tud ennél. Mondd meg, milyen feszültség működteti az egyet, milyen a zérust, amikor az áramot kikapcsoljuk! Az áramkörök mu állapotban vannak. Nem állnak egyre, nem állnak zérusra, hanem határozatlanok, ennek az állapotnak pedig nincs egyesekben és zérusokban kifejezhető értéke. A feszültségmérő imbolygó varázsszem módján viselkedik, s a technikus ebből nem a számítógép híreit olvassa, csakis a feszültségmérő híreit. Az áram kikapcsolása folytán olyasmi történt, amire csak az egy-zérus egyetemesnek hitt kérdéseinél nagyobbakkal kereshetünk választ. Az egy vagy zérus kérdését a számítógép "visszaszívta". De a számítógép még sok más állapotában is mu választ ad, mert a kérdés kiágazik az egy-zérus rendből.
    A dualisztikus elme hajlik arra, hogy a természet mu-válaszait a szerteágazás csalásának, vagyis lényegtelennek minősítse. A mu azonban felbukkan a tudományos kutatásban mindenfelé, pedig a természet nem csal, és válaszai sohasem lényegtelenek. Inkább az nem tisztességes dolog, ha a természet mu-válaszait a szőnyeg alá söprik. Az ilyen válaszok latra vetése és megértése a tiszta logikát összevezetné a kísérleti gyakorlattal. Tudja minden gyakorló tudós, ha eredményei az igen-nem kérdésre épített kísérlet nyomán mu-t vallanak, a kísérletet esendőén eltervezettnek ítéli, sőt megrója magát ostobaságáért. Még a legjobb, ha a mu-választ afféle keréklötyögésnek tekinti - figyelmeztetőnek, hogy kísérleti lépéseit a jövőben szorosabbra vonja.
    Nem helyes a mu-eredményű kísérletet elvetéltnek ítélni. A mu-válasz fontos igenis. Tudatja a kísérletezővel, hogy kérdését kicsinyre méretezte a természet válaszának befogadásához, s ha a tanácsot megfogadja, javított természettudományos gondolkodásán, amit tekinthet akár kísérlete első céljának. Akár megkockáztatnám, hogy a tudomány inkább gyarapszik a mu-válaszokkal, mint az igen-nemekkel. Az igen vagy a nem megerősíti vagy cáfolja a hipotézist. A mu azt mondja, hogy a válasz a hipotézisen túl keresendő. A mu éppen az a "jelenség", amely tudományos kutatásra indít! Se rejtelem, se titkos tan nem lappang benne. Ha fitymálón tekintünk rá, kultúránk torzítja látásunkat.
    Ha a motorkerékpár ápolása során mu-válaszokat kapunk a motortól, merszünk belerokkan. Pedig semmi ok rá. Ha a válasz egy próbára határozatlan, az jelenthet kétfélét: azt is, hogy a próba nem úgy haladt, mint gondoltad, vagy hogy a kérdést nem tekinted át kellően. Ilyenkor vedd újból sorra a próba lépéseit, és gondold meg a kérdést. Ne vesd el a mu-válaszokat! Lényegbevágóbbak az igen-nem válaszoknál, mert tulajdon gyarapodásod fordul rajtuk."

/Robert M. Pirsing: A Zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete, részlet/

   "A félénkség, a mersz következő verme, mintegy a büszkeség visszája. Oly szentül hiszed, hogy mindent elpuskázol, hogy utoljára semmibe se fogsz. Inkább ez az oka gyakran, nem a "lustaságod", hogy ímmel-ámmal látsz dolgokhoz. A félénkség merszverme, amelyet a becsvágy ás, a pepecselés ezer apró hibájának is fészke. Olyasmiket javítgatsz, ami javításra nem szorul, és képzelt hibák nyomát ütöd bottal. Következtetéseid elhamarkodottak, idegességedben mindenféle hibát beleépítesz a motorba. Ha pedig fény derül rájuk, megerősítenek félénkségedben, amiből újabb hibák származnak, majd újabb porba omlások - magajáró körhinta."

/Robert M. Pirsing: A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete, részlet/

   "A lélek nyugalma semmiképpen sem magasabb rendű a technikai munkánál, hanem egységbe fonódik vele. A lélek nyugalmát a jó munka teremti, a lélek nyugtalanságát a rossz munka. A szemüveg, a mérőeszközök, a minőségi ellenőrzések mind a lelke nyugalmát szolgálják azoknak, akik a munkáért felelősek. Végül csak az ő lelkük békessége számít, semmi más, mégpedig azért, mert arra a fajta Minőségre segít ráeszmélni, amely a romantikus Minőséget és klasszikus Minőséget egyesíti, és a munkát elkíséri teljes folyamatában. A takarosság keresése, megértése és a jóval eggyé válás a munka során - ebből támad a lelki békesség belső nyugalma, amelyen a Minőség átragyog."

/Robert M. Pirsing: A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete, részlet/

   "Hogy a matematikai igazság nyomára jussunk, mondta Poincaré, először azt kell tisztáznunk, mifélék is a geometriai sarktételek. A priori ítéleteink összegezései-e, mint Kant állította? Azaz léteznek-e az ember tudatában a tapasztalat teremtő munkája nélkül is? Poincaré nemmel válaszolt. E sarktételek akkora súllyal nehezednek ránk, ha így volna, hogy meg sem próbálkozhatnánk ellenjavaslattal, nem még ráépített elméleti szerkezettel. Nem eukleidészi geometriáról szó sem lehet.
    Juthatunk-e arra a következtetésre tehát, hogy a geometria sarktételei kísérleti igazságok? Poincaré erre a kérdésre is nemmel válaszolt. Ha kísérleti igazságok volnának, az új eredmények mindegyre módosítanának és fordítanának rajtuk. Ez viszont a geometria szellemével ellenkeznék.
    Poincaré arra a következtetésre jutott végül, hogy a geometria sarkalatos tételei közmegegyezések, de választásunkat a lehetséges megegyezések közt kísérleti eredmények támasztják alá. A választás mégis szabad, és csupán az ellentmondások elkerülésének szüksége korlátozza, így lehetséges, hogy az eukleidészi követelmények megmaradhatnak igaznak, bár a kísérleti igazolásuk csupán hozzávetőleges. A geometria sarktételei más szóval nem egyebek, mint álruhás meghatározások.
    Mikor a geometriai sarktételek természetét tisztázta, azt a kérdést vette elő, vajon melyik igaz, az eukleidészi geometria vagy a Riemann-féle.
    Válasza úgy szólt, hogy a kérdés értelmetlen.
    Akárcsak az a kérdés, hogy a metrikus rendszer vagy az angol mértékrendszer-e az igaz vajon, a kartéziánus koordináták-e vagy a poláris koordináták. Egyik geometria nem igazabb a másiknál, csupán alkalmasabb.
    Poincaré ezután a tudomány más elképzeléseinek egyezményes természetét is szemléltette, például térét s időét, és hangoztatta, hogy egyikük mérése sem lehet igaznak nevezhető, s a mérés módját csupán kedvező volta miatt fogadták el általánosan.
    Tér és idő maga is meghatározás, amely lehetővé teszi megfigyeléseink rendezését.
    Az elemi tudományos elképzelések ilyen gyökeres megértése azonban korántsem teljes még. A tér és idő titkának megértését az efféle magyarázat segíti talán, de a világegyetem rendezésének terhe mintegy áthárul a megfigyelésekre. Csakhogy a megfigyelések is mik?
    Poincaré vizsga szemmel tekintett végig rajtuk. Mi figyelendő meg a valóságból? Hiszen a lehető megfigyelések száma végtelen, s hogy a kritikátlan megfigyelő is teremt tudományt, annak valószínűsége éppoly csekély, mint hogy a majom leül az írógéphez, és kikalapálja rajta a miatyánkot.
    Ez vonatkozik a hipotézisekre is. Miféle hipotézisek? "Ha egy jelenségnek egy tökéletes mechanikai magyarázata lehetséges, akkor lehetséges számtalan, és mindenik felölelheti a kísérlet során kiütköző különösségeket" írta Poincaré.
    Phaidrosz is ezt az állítást fogalmazta meg a laboratóriumban, s a benne rejlő kérdésért penderítették ki az egyetemről.
    Ha a tudós időmilliomos, mondta Poincaré, csupán ezzel kellene biztatni: "Nyisd ki jól a szemed!" Ideje azonban nem lehet ahhoz, hogy mindent megnézzen, s jobb keveset látni, mint sok mindent rosszul megnézni - vagyis a tudósoknak válogatnia kell.
    Ehhez Poincaré néhány szabályt is alkotott. A megfigyeléseknek rangjuk van, mondta ki. Minél általánosabb érvényű a megfigyelés, annál értékesebb. Amelyek gyakran elővehetők, különbek a ritkán szükségeseknél. A biológusok például szorult helyzetbe jutnának, ha tudományuk felépítéséhez csupán egyedekkel kellene számolniuk, s fajok nem léteznének, vagy a gyermekeket örökletes tulajdonságaik nem tennék hasonlókká a szüleikhez.
    Mely megfigyelések kerülnek nagy valószínűséggel ismét elő? A legegyszerűbbek. Hogyan ismerünk rájuk?
Válasszuk azokat, amelyek eleve egyszerűnek látszanak. Vagy valóságos az egyszerűségük, vagy a bennük rejlő bonyodalmak nem láthatók elsőre. Ha valóban egyszerűek, megfigyeléseink során előbb-utóbb ismét rájuk bukkanunk, akár egymagunkban, akár bonyodalmasabb megfigyelési elemek társaságában. Ez a lehetőség is igen valószínű, mert a természet nem szerkeszt vaktában.
    Hol rejlik az egyszerűség? Tudósok a végletekben keresik, a végletesen nagyban és a végletesen kicsinyben. A biológusok például önkéntelen érdeklődéssel fogtak a sejt vizsgálatához, vagyis érdekesebbnek ítélték a teljes élőlénynél - sőt, Poincaré ideje óta a fehérjemolekulát érdekesebbnek ítélik a sejtnél is. Az eredmények igazolták őket, mivel a különböző élőlények sejtjei és fehérjemolekulái egymáshoz hasonlóbbnak bizonyultak az élőlényeknél.
    Hogyan válasszuk ki tehát a megfigyelnivalót érdekessége, azaz gyakori felbukkanása szerint? A módszer éppen ebben a választásban rejlik. Elsőül ezért fontos a módszert megalkotnunk. Elképzelni elképzelték sokat, hiszen önként egyik sem kínálkozik. Helyes régi megfigyelésekkel kezdeni, de ha ezekből egyszer előttünk a kikezdhetetlen szabály, a vele egybehúzó megfigyelések unalmasakká válnak, mert nem tanulhatunk már belőlük semmit. Ekkor a kivétel válik érdekessé. Nem hasonlóságokat keresünk eztán, hanem különbségeket, és a különbségek közt is a legszembeszökőbbeket, mert a legtöbb tanulság azokban rejlik.
    Azokat a lehetőségeket keressük, amelyek szabályunkat megdöntik. Ahogy térben és időben távolodunk, megtörténhet, hogy szokványos szabályaink érvényüket vesztik. Az efféle felfordulások tapasztalata hozzásegít, hogy a hozzánk közelebb játszódó apró változásoknak jobb megfigyelői lehessünk. Leginkább azonban nem a hasonlóságok és különbségek megállapítására kell törekedni, hanem a látszólagos eltérések színe alatt rejlő hasonlóságok felfedezésére. Némely szabályok éppen ezért tetszenek olykor alkalmazhatatlannak, ám az aprólékosabb megfigyelés során akárhányszor kiderül, hogy az anyag különbözik ugyan, de a forma, a részletek rendje mégis ugyanaz. Ha ezzel a tudomással tesszük megfigyeléseinket, pompásan nagyító és mindent feloldó lencse birtokában vagyunk, így válnak értékessé olyan megfigyeléseink, amelyek csokorrá kerekítik a többit, és már ismert csokrok hű tükörképévé lesznek.
    A tudós, foglalja össze Poincaré, nem válogatja bolondjában a megfigyelnivalókat. Műve vékony kötetében lehetőleg sok tapasztalatot és sok gondolatot tömörít, így történik, hogy a fizikáról szóló kicsiny műben is a régi tapasztalatok bősége mellett ezerannyi jövendő tapasztalat lehetőségét találjuk, amelyeknek végeredménye felől máris ítélet formálhatunk. Poincaré azt is szemlélteti, hogyan támad a megfigyelés. Eddig általában foglalkozott azzal, hogyan jutnak megfigyeléseikhez s a megfigyelések összegzéseképpen elméletekhez a tudósok, itt azonban személyes tapasztalatait fogja vizsgálóra azzal a matematikai módszerrel, amelynek korai hírnevét köszönhette.
    Egyszer, beszéli el, tizenöt napot kotlott annak bizonyításán, hogy efféle módszerek egyáltalán nem is léteznek. Naponta letelepedett az íróasztalhoz, egy-két órát próbálgatta az eszébe ötlő kombinációkat, és nem jutott semmire.
   Majd egy este szokásától eltérően kávét ivott, és nem jött álom a szemére. Ötletek burjánoztak a fejében, s úgy érezte, egybevágnak és állandó kapcsolatot teremtenek egymással.
   Másnap reggel csupán fel kellett jegyeznie az eredményeket. A kristályosodás hulláma csapott át rajta.
   Elmondja egy másik kristályosodási hullám történetét is. Hagyományos matematikai párhuzam nyomán formálódott meg benne, amit később Theta-Fuchs sorozatnak nevezett. Lakóhelyéről, Caenből földtani tanulmányokra indult, és a változatos út felejtette vele a matematikát. Egyszer éppen buszra szállt volna, s amint föllépett a lépcsőjére, minden gondolkodás nélkül az az ötlete támadt, hogy azok az átalakulások, amelyekkel a fuchsi funkciókat korábban meghatározta, valójában egy nem eukleidészi geometria tételei. Az ötlet igazolására nem volt sem idő, sem alkalom. Felszállt a buszra, és tovább beszélgetett, de a bizonyosság teljessé lett benne. Később igazolta is, amint módja nyílott.
    Máskor egy parti szirt megkerülése közben támadt egy jelentős elgondolása, éppily hirtelenül és a bizonyosság rögtönös tudatával. Megint máskor az utcán érte a megvilágosodás. Sokan a lángelme titokzatos művét látták mindezekben, Poincaré azonban nem elégedett meg ilyen felszínes magyarázattal, és megpróbálta kitapintani, mi történt valójában.
    A matematika, így okoskodott, nem csupán szabályok alkalmazásának dolga. Aminthogy a tudomány sem. Nem is a szabott törvények kapcsolatainak keresgélése. A kapcsolatok száma végtelen és haszontalan lenne. Az igazi feltaláló úgy választ lehetőségei között, hogy a haszontalanokat kiszűri, azaz meg sem fordul a fejében, hogy haszontalan kapcsolatok nyomán induljon el. A válogatásban olyan finom szabályokat követ, amelyek inkább sejthetők, mint összefoglalhatók.
   Poincaré ezután abból indult ki, hogy "tudatküszöb alatti valónk" válogat - s ez tökéletesen egybevág azzal, amit Phaidrosz az értés előtti eszmélésnek nevezett. Tudatküszöb alatti valónk, magyarázza tovább az elképzelését Poincaré, egy kérdés megfejtésének számtalan lehetőségét tekinti át, tudatunk birodalmába azonban csak az érdekeseket bocsátja be. Matematikai megoldásokat tudatküszöb alatti valónk "matematikai szépségük" szerint válogat, számok és formák harmóniája szerint, geometriai eleganciája szerint. "Ezt az esztétikai érzést ismeri minden matematikus - állítja Poincaré. - Az avatatlanok sokszor meg is mosolyogják érte." Mindenképpen a harmónia, a szépség dönt választásában.
    Poincaré elmefuttatásából kiderül, hogy nem romantikus szépségről beszél, arról, amelynek puszta megjelenése nyűgözi le az értékeket. A klasszikus szépséget érti, amely a részek harmonikus rendjéből támad, szerkezetbe helyezi a romantikus szépséget, vagyis nélküle az élet elúszó és megfoghatatlan lenne, az álomtól megkülönböztethetetlen, mert a megkülönböztetéshez alap nem kínálkoznék. E klasszikus szépség keresése, a világegyetem harmóniájának érzése kényszerít minket arra, hogy megfigyeléseink közül azokat válasszuk, amelyek ezt a harmóniát szolgálják. Nem puszta megfigyelések eredménye, hanem a megfigyelések kapcsolatáé ez az egyetemes harmónia, amely az egyetlen igaz tárgyi valóság.
    A tárgyi valóságnak pedig egyetlen bizonyítéka, hogy közös képet formálunk felőle a világban velünk élőkkel és gondolkodókkal. Másokkal való értekezéseink során készen vesszük harmonikus elképzeléseinket. Tudván tudjuk, hogy ezek nem tőlünk származnak, harmóniájuknál fogva mégis hozzánk hasonló gondolkodók művét fedezzük fel bennük. S mivel ezek az elképzelések megfelelnek a mi érzékelésünk világának, úgy érezzük, jogos elgondolnunk, hogy a többi értelmes lény is csak azt láthatta, amit mi láttunk, ilyenformán tudjuk, hogy nem álmodtunk. Ez a harmónia - vagy nevezzük akár minőségnek - megismerhető valóságunk szilárd alapja.
    Poincaré tudós társai nem fogadták el azt az állítást, hogy a megfigyelések eleve selejtezettek, mert azt hitték, a tudományos módszert rengeti meg vele. Úgy értették, hogy ez az első selejtező tetszőlegessé teszi az igazságot, és Poincaré elgondolását konvencionalizmusnak bélyegezték. Arról mintha meg is akartak volna felejtkezni, hogy tárgyilagosságuk elve nem tehető megfigyelés tárgyává, ezért illő óvatossággal kellene hangoztatniuk.
    Ők azonban kötelezőnek érezték a tagadást, nehogy a tudományt alátámasztó bölcseletük megbomoljon. Poincaré nem is volt éppen a segítségükre. Állításai metafizikus következményeinek nem járt a végére. Elmulasztotta kimondani, hogy az előselejtező csupán egy dualisztikus, személyes-tárgyi metafizikai rendszerben tetszőleges. Ha az épület harmadik pillére a Minőség, már nem önkényes az előselejtező. Nem a szeszély, nem a tetszés válogat, hanem a Minőség, amely a valósággal egyértelmű. Ilyen állítással eloszlatta volna a kételyeket.
    Úgy láttam, mintha Phaidrosz a rejtvény egyik felét fejtette volna meg, neki sem fogott idő híján a másik felének. Poincaré pedig a másik felén dolgozott. Megállapítása, hogy a tudós harmónia szerint válogat sarkalatos tételek, hipotézisek, megfigyelések közt, a rejtvény túlsó felét hagyta megfejtetlen. Az ismeretelméletet bolygatta meg azzal a látszattal, hogy a tudományos valóság személyes megítélés dolga, s ezzel a metafizika felöl hagyta levarratlan az ismeretelméletet.
    Mi azonban tudjuk már Phaidrosz metafizikájából, hogy Poincaré harmóniája nem személyes. Kútfeje személynek, tárgynak egyaránt. A szeszélyességnek valójában ellene szegül, hiszen a tudományos és matematikai gondolkodás rendező elve. Mégis boldog találkozás könnyei öntöttek el, hogy a rejtvény megfejthetetlen két fele itt olyan tökéletes harmóniában illett össze, amilyenről Poincaré beszél, és a kétfelől rakott gondolati épületben Tudomány és Művészet egy nyelven társaloghat végre."

/Robert M. Pirsing: A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete, részlet/

   "A technológia állítása, hogy a dolgok elintézésének helyes útja egyetlen, márpedig ez nem igaz. Ha mégis ebből indulsz ki, a nyársforgató összeállításának egyetlen üdvözítő módjáról írsz, semmi egyébről. Holott választhatnál számtalan módja közt, ha a géppel s a világgal való személyes kapcsolatodat tisztázod. Választásod művészi sikere azon fordul, milyen  lélekkel tekintesz anyagodra és gépedre. A lélek békéje ehhez szükséges... ez az elgondolás sem olyan különös - fűzöm hozzá sietve. - Érdemes szemügyre venni a gyenge szakembert vagy a kezdőt, majd az olyat, akinek munkáját régtől ismerjük, csak azért, miyen képpel dolgoznak. A régi, tapasztalt mester nem halad utasítások nyomvonalán. Döntései úgy születnek, ahogy dolgozik. Csupa törődés és lélekjelenlét, amit az arcáról olvasni. Nem fintorog, nem vág pofákat. Mozdulatai szinte egybecsengenek gépe munkazajával. Utasításokra azért nincs szüksége, mert megművelt anyagának természete irányítja mozdulatait, de a gondolatait is, majd ezek együtt változtatnak az anyag természetén. Gondolat és anyag kölcsönösségét figyelhetjük keze munkájában, míg utoljára megnyugszik a lelke, mert az anyag idomult hozzá."

/Robert M. Pirsing: A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete, részlet/

Van az a helyzet, amikor az ember úgy érzi, hogy most semmi mást nem tehet, mint várakozik és figyel. Ismeretlen, bizonytalan, kiszámíthatatlan minden, nem látni az ok - okozat összefüggéseket, vagy érthetetlennek tűnnek a reakciók. Egy darabig csak nézünk ki a fejünkből, nem értjük mi van. A vinyó felpörög, próbálja feldolgozni a proci az adatokat, de nem megy az istennek se. Az eredmény valahogy nem és nem akar összeállni. Na ilyenkor a legjobb meghúzódni egy csendes sarokban és lesni, várni. Akármeddig. Már aki bírja figyelemmel. Mert hogy van aki ugye érdeklődését veszti. De aki kivár, az láthat olyat amit más nem. Szóval megéri türelmesnek lenni. Mert mindig tanulunk valamit.

Tehát most várok, és figyelek...

   "Csak tudnám, mit mondhatok neki. Vagy mit kérdezhetek tőle. Olykor igen közelinek érzem, azonban a közelség nem jogosít sem kérdésekre, sem magyarázatokra. Máskor távolivá válik, mintha valahonnan a bányászbéka alól tekintene rám, hogy nem is látom. Ismét máskor gyermeteg, s ezzel a formájával nincs mit kezdenem végképp.
   Néha elgondolkodom, hogy a másik megközelítése a beszélgetések merő káprázata, szóváltás közben támadó hiszékenység vadidegenek közt, azért sohasem tudni, két személy kapcsolata voltaképpen miféle. Mérőón eregetése a másikba. A mérő hite s mulatsága dolga. Mire felhúzza, torz az eredmény. Hogy Chrisszel így vagyok, azt a kérdéseiből látni."
 

None are more hopelessly enslaved than those who falsely believe they are free.

A végső kétségbeesés mondatai: "Már az is megfordult a fejemben, hogy feltöltöm a járatait gázzal, belepöccintek egy gyufát és a mindent elsöprő robbanásban csak vége lesz a kis mocsoknak is!"  ROFL

Cinema 4D Mograph 11.5 Mograph 2.0 Physics Test "40 Thousand Cubes" from Nick Campbell on Vimeo.

Ma egy nagyon nagyon ősi tanulságot szeretnék taglalni, nevezetesen azt, hogy a virágok bizony elhervadnak. A víz olyan létszükséglet számukra amelyet nem tudnak nélkülözni. Aki csak próbálkozott már kertészkedni, vagy akár a szobájában növényt tartani, bizony szembesül azzal a ténnyel, hogy egy hosszabb külföldi nyaralás esetén hazatérve, ha senki nem öntözte a flórát, csak az elmúlás fanyarkás illata lengi be a máskor zöldellő, jókedvre derítő növénysereg helyét.

Ez a metafora az élet bármely területére átültethető. Családi kapcsolatokra, barátságokra, szerelemre, üzletre, az emberi testre és lélekre, a körülöttünk élő állatokra. Nevezetesen a törődés meghálálja magát, hiánya pedig előbb vagy utóbb megöl minden kapcsolatot, ellaposít, elszürkít, bizonyos esetekben az ellenkezőjére fordít (szeretet/gyűlölet). A végén pedig nem marad más, mint a sötét, üres, hang nélküli magány.

Számtalan csatorna taglalja ezen ősi tanulságot folyamatosan, filmek, könyvek, a napi közélet, baráti beszélgetések. Ennek ellenére a szituáció az élet összes területén folyamatosan kialakul, mindig vannak akik csak utólag jönnek rá, sőt, olyanok is, akik többször is belefutnak, nem tanulván előzőleg elkövetett hibáikból.

Banalitás, régi emlékkönyvek szokványos közhelye: "A barátság arany fonál, mely könnyen elszakad. Össze lehet ugyan kötni, de a csomó megmarad." És mivel közhely, igaz is. Minden ilyen eseménynek nyoma marad. Kitörölhetetlenül. Ez lenne hát az élet rendje? Könnyen lehet. Mert nem vagyunk elég okosak, hogy más hibáiból tanuljunk, szeretjük elkövetni a magunkéit rendre. Aztán arra érünk haza, hogy nincs más, csak csend és hullaszag. A nem törödés eredménye már nem tud megbocsájtani. Ismétlésre nincs lehetőség. Lehet új kört futni, máshol, másokkal. De nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. Mert az a hullám már tovatűnt, elveszett, a virág elhervadt, nem tündököl többé.

Lehet újat húzni.

... hogy Ő elment s visszatért oda ahonnan mindannyian jövünk.

Csak meredek magam elé, s gondolataim egyre körüle kavarognak. Mennyi vajon azoknak a szavaknak a száma, mennyi vajon azoknak a gondolásoknak, képeknek sora melyeket soha ki nem mondunk, el nem mesélünk? Mert tele vagyunk aggodalmakkal, gátlásokkal. Ezeknek szülője lehet félelem, féltés, óvatosság, szeretet, ezernyi ok. Amikor adott a pillanat, csak állunk némán, a mondandó pedig benreked, ki nem jön. Később megbánjuk vagy elfeledjük. Egyre a zérus az ami körül keringünk. Félünk a kimozdulástól. Bizonytalanok vagyunk és stabilitásunkat az origóban véljük megtalálni, ám ez délibáb, s bizony a sok benmarasztott gondolat, kétség, kérdés gombóccá gyűl a torokban, mellkasban, majd fojtogat, nyom, nehezkedik. A megkönnyebbülés ára nagy, nem fizetjük hát meg, nyeldekeljük, cipeljük, miközben tekintetünk a középponton pihen, egyensúlyozunk, nehogy elmozduljunk.

Aztán egyszercsak jön ez a pillanat - és mindenki életében eljő egyszer -, neki épp 13 évvel ezelőtt egy hasonlóan napsütötte és szép napon, amikor minden molekula rezgése elcsitul, az anyag pedig megtér oda ahonnét származik, helyén űr támad, amit az élet szövedéke lassan nő be, emberöltő is kevés néha. De mindig beszövi.

A ki nem mondott szavak, meg nem fogalmazott gondolatok, fel nem tett kérdések, át nem adott szeretet aztán ott függ a semmiben, egy másik dimenzióban az örökkévalóságig.

...hogy az ember nem szereti hirtelen letépni, mert iszonyat fáj. Piszkálgatja inkább a szélét hosszan, pödörgeti, huzigálja, próbálgatja, hátha lejön fájdalom nélkül, pedig tudja, hogy nem, hiszen még soha nem volt olyan, hogy lejött volna magától. Az apró kis pehelyszőrök bizony mind beleragadtak, s megszabadulni a ragacstól csak azok árán lehetséges. Így aztán a huzigálás is fáj, minden egyes kis szálacska apró pendüléssel válik meg a bőrtől és mindegyik külön-külön érezhető ahogy kiszakad. Előbb szabadulni akarnánk erősen, majd később már inkább ott hagyni örökre, hátha mégis most magától lejön egyszercsak, bármi inkább, mint hogy a fájdalmat ami a letépésével jár, érezzük. Így aztán az következik be, hogy noha egyetlen, hirtelen, rövid és gyors fájdalommal megúszhatnánk a dolgot, sikerül hosszú szenvedéssé nyújtani az egészet, amire aztán hosszan emlékezni tudunk. Hogy miért? Jó kérdés. Gyávaság a fájdalommal szemben? Kényelmesség? Talán csak gyengék vagyunk szembenézni még magunkkal is. Hiába a tudás, a tapasztalat, újra és újra inkább választjuk az esztelenül a hosszantartó fájdalmakat, mint a hirtelen szabadulást. :(( That's all folks.

   "A múlt csupán emlékeinkben él, a jövő csupán terveinkben. A jelen az egyetlen valóságunk. Az a fa, amelyre eszméltünk, az eszmélet pillanatnyi időkülönbségével múlttá lett ugyancsak, éppen ezért megfoghatatlanná. Az értelemmel megragadott tárgy mind a múltban él, tehát megfoghatatlan. A valóság a látásnak az a pillanata mindig, amely az értelem szerkesztői tevékenységét megelőzi. Más valóság nincsen. Erről az értelem előtti pillanatról érezte úgy Phaidrosz hogy jól ragadta meg, mint a Minőség alkalmát. S mivel minden szellemileg meghatározható dolog ebből az értés előtti valóságból támad, a Minőség a szülőjük, forrása mind a tárgyi, mind a személyes világnak."

/Robert M. Pirsing: A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete, részlet/

   "Hegyekről, hágókról és a köztük történő mindenfélékről nemcsak a zen irodalmában olvasni, hanem minden nagyobb vallás legendáiban. A földrajzi hegységből természetes az allegória útja a lelki hegységig, amelyet minden léleknek le kell gyűrnie, hogy céljához jusson. Mint hátunk mögött a völgylakók, a legtöbb ember lenn él a lelki hegyek alján, és látja bár mindéletében, soha nekik nem vág. Inkább meghallgatja a visszatérő utazók történeteit és megtakarítja az ínszakasztó fáradtságot. Mások nekivágnak, de csakis tapasztalt kalauzok vezetésével a legjobban kijárt és legkevésbé veszedelmes ösvényeken. Ismét mások, akik sem nem tapasztaltak, sem nem bíznak kalauzokban, a maguk ösvényét próbálnák kitaposni. Sikerrel kevesen járnak közülük, azonban olykor az akarat, a szerencse és a kegyelem megsegíti őket. S ha már benn vannak a hegyek közt, ráébrednek, hogy a lehetséges utak közt nincs se egyedül üdvözítő, se kivált ajánlatos. A hegyen át annyi út vezet, ahány lélek nekivág."

/Robert M. Pirsing: A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete, részlet/

   "Az Értelem Egyházának mindenek felett való célja, kerekítette ki Phaidrosz, az igazság keresésének Szókratész által kitűzött célja változó formákon át, az elemző ész haladási rendje szerint. E célnak minden egyebet alája rendel, holott általában egybevág az intézményes környezetnek azzal a polgári céljával, hogy a község művelődjék. Olykor azonban összeütközés támadhat, mint éppen Szókratész dolgában. Vagyis, ha az egyetemi intézmény pénzelői vagy a kormányzat tagjai megbotránkoznak a professzorok kijelentésein, és fenyegetésekhez folyamodnak, hogy költségvetését megnyirbálják, ha képviselői nem úgy beszélnek, hogy őnekik is tessék. Megtörténhet.
   S az Értelem Egyházának igaz szolgái ilyenkor úgy tesznek, mintha sohasem a község szolgálata lett volna a dolguk, hanem az igazság keresése az értelem útján.
   Így tekintette Phaidrosz az egyetemet az Értelem Egyházának, és szent meggyőződéséhez szó nem férhet. Felforgatónak gyakran ítélték ugyan, mégsem szabtak rá a vád súlyához mért büntetést. Környezete nem sújtotta megvetésével, mert soha nem állt a főiskola ellenségei közé, és főként meg kellett hagyniuk neki, hogy felforgatásra is az igazság keresése indítja - ettől az indítástól pedig az ítélők sem mondhatták magukat mentnek."

/Robert M. Pirsing: A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete, részlet/

   "A minőség gondolatnak és írásnak olyan jellemzője, amelyet nem gondolkodás útján ismerünk fel. Meghatározására nincs mód, mert a meghatározások a gondolkodás merev formai rendszerének termékei."

/Robert M. Pirsing: A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete, részlet/

   "Az evolúció azt igazolja, hogy az elképzelhető lehetőségek közül egyik bármelyik pillanatban fölébe kerekedhet a többinek."

/Albert Einstein/

   "A tudomány szentélyében sok a fülke... s a papok száma még nagyobb, akik mindenfélékért hajlonganak itt.
   Sokakat a felsőbbrendű szellemi erő vonzott a tudományhoz. Erőmutatvány nekik a tudomány. Abban keresik az élő tapasztalatot és becsvágyuk megelégülését. Mások a hasznosságnak áldozzák elméjük gyümölcseit. Ha az Úr angyala leszállna, s csupán ezt a két fajtát kergetné ki a szentélyből, nagy lenne üresedése, azonban maradnának még jelen és múlt papjai közül... Mert ha csak az elűzöttek áldoztak volna benne, meg sem épülhetett volna a szentély, mint ahogyan borostyán is csak fa törzsén kapaszkodhat az égnek. Hanem akikben az angyal a kedvét lelné, az fura, hallgatag, magának való népség, egymáshoz jóval kevésbé hasonló, mint a kiűzöttek hada.
   Hogy ezeket a szentélybe mi csábította, arra egyetlen válasszal megfelelni nem lehet... Szöktek a mindennapi élet fakó reménytelenségéből, fájó durvasága elől, szabadultak volna tulajdon vágyaik ingólápjából. A finom lélek zajos környezete szorításából a magaslatok csöndjébe menekülne, ahonnan a szem szabadon pásztáz a ritka levegőben, és az örökkévalóság körvonalait szeretettel simogatja."
 

/Robert M. Pirsing: A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete, részlet/

   "Nincs abban semmi hiba, ha országok kormányzatát és végrehajtó szervezetüket "a rendszer" néven foglaljuk össze, hiszen éppúgy eszmei és szerkezeti kapcsolatokra épülnek, mint a motorkerékpár. A szerkezeti kapcsolatok még akkor is életben tartják őket, amikor egyébként már céljukat és értelmüket veszítették. A munkások megérkeznek a gyárba, és zokszó nélkül teszik a haszontalanságot nyolctól ötig csak azért, mert a rendszer követelése ez. Ebben a drámában nincs cselszövő, aki életeket értelmetlenségbe taszít - de dráma sincsen, csupán egy rendszer hajtja be ezt a szerkezeten, és senki a szerkezet megváltoztatásának irgalmatlan nagy feladatát nem vállalná hiába látja az értelmetlenségét.
   Egy gyár porig rontása, egy kormány megdöntése vagy egy motorkerékpár ápolásának kerülése - pusztán csak azért, mert rendszer mindenik - a kérdést okozatában támadja inkább, mint okában, márpedig az okozatok babrálása nem hozhat igazi változást. A rendszer, a valóságos rendszer a mi okfejtésünk szerkezetében rejlik, az ésszerűségben magában, azért ha egy gyárat lerontanak, de az okfejtés működik tovább, teremt az majd másik gyárat helyette. Ha a forradalom szétszór egy kormányzati rendszert, de a rendszer paneljeivel dolgozó gondolkodás megmarad, a panelek a következő kormányba is beépülnek majd. A rendszert sokan szidják, kevesen értik."

/Robert M. Pirsing: A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete, részlet/
 

Hello darkness, my old friend,
I've come to talk with you again,
Because a vision softly creeping,
Left its seeds while I was sleeping,
And the vision that was planted in my brain
Still remains
Within the sound of silence.

In restless dreams I walked alone
Narrow streets of cobblestone,
neath the halo of a street lamp,
I turned my collar to the cold and damp
When my eyes were stabbed by the flash of
A neon light
That split the night
And touched the sound of silence.

And in the naked light I saw
Ten thousand people, maybe more.
People talking without speaking,
People hearing without listening,
People writing songs that voices never share
And no one deared
Disturb the sound of silence.

Fools said I, you do not know
Silence like a cancer grows.
Hear my words that I might teach you,
Take my arms that I might reach you.
But my words like silent raindrops fell,
And echoed
In the wells of silence

And the people bowed and prayed
To the neon God they made.
And the sign flashed out its warning,
In the words that it was forming.
And the signs said, the words of the prophets
Are written on the subway walls
And tenement halls.
And whisperd in the sounds of silence.

   "Valamelyik este azt találtam mondani Chrisnek, hogy Phaidrosz kísértetet hajszolt teljes életében. Az igazat mondtam. Az üldözött kísértet a modern tudomány és technológia mögött lapangó kísértet volt, a nyugati gondolkodás kísértete, az ésszerűségé. S azt mondtam Chrisnek, hogy elkapta végül, s mikor elkapta, jól megrakta. Képletes értelemben ez is igaz. Útközben az ő igazságait tárnám most fel, amelyeknek ő már a végére járt. Az idők változnak, lehet azóta másnak is hasznára mindez. Azzal a kísértettel, amelyet Phaidrosz hajszolt, senkinek sem kell szemközt kerülnie, bár azóta, az a gyanúm, egyre többen látják rossz pillanataikban. Ésszerűségnek nevezi magát, noha lepedőjében értelmetlen és zavaros alak. Zagyválja még a napvilágnál zajló életet is, mert mintha jötte-mentének semmi köze nem volna semmi egyébhez. A hétköznapi elképzelések kísértete ő, aki az élet végső értelméről, az életről kinyilatkoztatja, hogy élni lehetetlenség, bár élni kell, csak azért, mert élhetünk, helyes tehát, ha a nagy elmék betegségek elhárításán fáradoznak, hogy az élet meghosszabbítható legyen, és csak a bolond kérdi, mi végre. Az ember él, hogy élhessen ennyi. Legalábbis így nyilatkozik a kísértet."

/Robert M. Pirsing: A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete, részlet/

...avagy  Hold és a Farkas szerelme.

És a filmtörténelem klasszikus mozicsókja is...

Help! Valaki megírhatná...

... és ez így is van. ;-)

...ne haragudj!

Te már biztos rengeteget nőttél, mióta találkoztunk, és valószínűleg egyáltalán nem emlékszel arra, hogy találkoztál egy nénivel aki videózott az utcán és amúgy sem szólt hozzád csak valami érthetetlen nyelven, meghát amúgy is Te csak megugráltad ahogy mást is, beledugtad az objektívbe az orrod és körbeszaglásztad. Persze idegenszaga volt, de mégis talán elmlékszel a játékra, mert azt nagyon élvezted, de végül is lehet, hogy nem is maradt meg semmi abból a napból, hiszen nagyon fiatal voltál és akkor még minden nap játékról és sétákról meg idegen emberekről és helyekről szól és emiatt minden nap új, de mégis egyforma, de könnyű és nincs benne semmi félelem és semmi fájdalom és semmi szomorúság, csak vidámság és öröm, mosoly és finomság.

Remélem jól vagy és boldog kutyaéleted lesz a gazdiddal.

Én mindig emlékezni fogok Rád.

Légy ma gyerek és játssz megint velem!
Emlékezz, ahogy én emlékezek

Játsszuk azt, hogy félünk megint
Játsszuk azt, hogy játszunk megint

Hogy az idő nincs hályog alatt, hogy a tangó divat.

Légy ma gyerek és bújj függöny mögött
Lessünk meg azt, hogy
Díszbe öltözött anyánk Tóth úrral diskurál
Míg apánk a jövőnkről politizál
És minden kéz pohárra tapad, hisz a tangó divat!

Játsszuk újra el, hogy semmiről sem tudunk
Tegyünk újra úgy, hogy semmiről sem tudunk
Mások játszanak, s mi lessük függöny mögül
Míg a régi régi tangó hegedül
Játsszuk ma újra el, hogy mindenki másról beszél
Egy néhány hír foszlányt hoz fülünkbe a szél

Játsszuk azt, hogy félünk megint
Játsszuk azt, hogy játszunk megint

Hogy az időre hályog tapad, hogy a tangó divat

Légy ma gyerek és játssz megint velem
Emlékezz, ahogy én emlékezek
Játsszuk újra el, hogy semmiről sem tudunk
Tegyünk újra úgy, hogy semmiről sem tudunk
Mások játszanak, s mi lessük függöny mögül
Míg a régi régi tangó hegedül
Játsszuk ma újra el, hogy mindenki másról beszél
Egy néhány hír foszlányt hoz fülünkbe a szél

Játsszuk azt, hogy félünk megint
Játsszuk azt, hogy játszunk megint

Hogy az időre hályog tapad, hogy a tangó divat

"They must find it difficult...
Those who have taken authority as the truth,
Rather than truth as the authority."

/G. Massey, Egyptologist/

CTRL + Z 

3   "Amikor gyerekként az Ószövetség Gustav Doré metszeteivel díszített ifjúsági változatát lapozgattam, megpillantottam benne a Jóistent, amint egy felhőn ül. Öreg férfi volt, láttam a szemét, orrát, hosszú szakállát, és arra gondoltam, hogy ha szája van, akkor ennie is kell. És ha eszik, akkor nyilván belei is vannak. E gondolattól azonban nyomban megrémültem, mert - bár családom nem volt vallásos - éreztem, hogy Isten beleiről képzelődni szentségtörés.
   A legcsekélyebb teológiai felkészültség nélkül tehát már gyerekként ösztönösen éreztem a szar és az Isten összeegyeztethetetlenségét, s innen a kétségem a keresztény antropológia alaptézise iránt, mely szerint Isten saját képére teremtette az embert. Nos, vagy egyik, vagy másik: vagy Isten képére teremtetett az ember, s akkor Istennek vannak belei, vagy Istennek nincsenek belei, s akkor az ember nem hasonlít hozzá.
   A régi gnosztikusok ezt ugyanolyan jól tudták, mint jómagam ötéves koromban. A második században Valentin, a Gnosis nagy mestere, hogy megoldja ezt a megáltalkodott kérdést, azt állította, hogy Jézus "evett, ivott, de nem székelt".
   A szar súlyosabb teológiai kérdés, mint a rossz. Isten szabadságot adott az embernek, végeredményben elfogadhatjuk hát, hogy nem felelős az ember gonosztetteiért. A felelősséget a szarért viszont teljes egészében az viseli aki az embert teremtette.

4   Szent Jeromos a negyedik században határozottan elvetette a gondolatot, hogy Ádám közösült volna Évával a Paradicsomban. Ezzel szemben Johannes Scotus Eriugena, a kilencedik század nagy teológusa, ezt a gondolatot elfogadta. Ő azonban azt képzelte, hogy Ádám úgy mozgatta nemi szervét, mint a kezét vagy lábát, tehát amikor és ahogy csak akarta. Ne keressük e magyarázat mögött az impotencia fenyegetettségében élő férfi örök álmát. Scotus Eriugena gondolatának más az értelme. Ha a nemi szerv az agy puszta parancsára felemelhető, az azt jelenti, hogy a nemi izgalom fölösleges. Nemi szervünk nem azért ágaskodik föl, mert felizgultunk, hanem mert megparancsoltuk neki. Amit a nagy teológus összeegyeztethetetlennek talált a Paradicsommal, az nem a közösülés és a vele járó gyönyör volt, hanem a nemi izgalom. Jegyezzük meg jól: a Paradicsomban gyönyör volt, nem izgalom.
   Scotus Eriugena elmélkedésében megtalálhatjuk a kulcsot a szar egyféle teológiai igazolásához. Amíg az ember a Paradicsomban élhetett, vagy nem székelt (mint Valentin elképzelésében Jézus), vagy - s ez valószínűbbnek tetszik - nem tartotta a szart undorítónak. Amint Isten kiűzte az embert a Paradicsomból, megismertette vele az undort. Az ember mindazt rejtegetni kezdte, amiért szégyenkezett, és amikor fellebbentette a leplet, ragyogó fény vakította el. Így nyomban az undor után megismerte a gerjedelmet is. Szar nélkül (a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt) a szexuális szerelem nem volna olyan, amilyennek ismerjük: nem kísérné szívdobogás és érzékeink elvakulása.

   ...

5   Vannak akik azt állítják, hogy a világot Isten teremtette, mások úgy gondolják, hogy magától keletkezett. A kétféle elmélet képviselői között dúló vita olyasmire vonatkozik, ami meghaladja értelmünket és tapasztalatunkat. Sokkal reálisabb különbség választja el azokat, akik fenntartással fogadják az embernek (bármiképp és bárki által) megadott létet azoktól, akik ezzel a léttel fenntartás nélkül egyetértenek.
   Az összes európai vallási és politikai hit mögött ott áll a Genezis első fejezete, melyből az derül ki, hogy a világ jól lett megteremtve, hogy a lét jó, következésképp az is jó, ha szaporodunk. Nevezzük ezt az alaphitet a lét határozott igenlésének.
  Ha a szar szót a könyvekben még a közelmúltban is kipontozták, ezt nem erkölcsi szempontok miatt tették. Ugyan ki állítaná, hogy a szar erkölcstelen! A szar helytelenítése metafizikai jelenség. A székelés pillanatai naponta bizonyítják a Teremtés elfogadhatatlanságát. Vagy - vagy: vagy elfogadható a szar (s akkor a vécében ne zárkózzunk be), vagy elfogadhatatlan módon teremtettek meg bennünket.
   Ebből következik, hogy a lét határozott igenlésének esztétikai eszményképe az olyan világ, mely tagadja a szart, és mindenki úgy tesz benne, mintha a szar nem létezne. Ezt az esztétikai eszményképet giccsnek nevezzük.
   Ez a német kifejezés a szentimentális tizenkilencedik század közepén keletkezett, s később minden nyelvben meghonosodott. Gyakori használata folytán azonban elmosódott a szó eredeti, metafizikai értelme, azaz: a giccs a szar abszolút tagadása; a szó szoros és átvitt értelmében: a giccs kizárja látószögéből mindazt, ami az emberi létben esszenciálisan elfogadhatatlan."
 

/Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége, részlet/

1   "Csak 1980-ban olvashattuk a Sunday Times-ban, hogyan halt meg Sztálin fia, Jakov. Mint fogoly, a második világháború alatt angol tisztekkel volt összezárva egy német táborban. Közös illemhelyük volt. Sztálin fia mindig piszkosan hagyta a vécét. Az angoloknak nem tetszett, hogy a szartól maszatos vécét nézzék, mégha ez a szar az akkori világ leghatalmasabb emberének fiától származott is. Figyelmeztették Jakovot. Jakov megsértődött. Az angolok újra és újra figyelmeztették őt, kényszerítették, hogy pucolja meg a vécét. Jakov felháborodott, veszekedett és dulakodott velük. Végül kihallgatást követelet a tábor parancsnokától. Csakhogy a felfuvalkozdott német visszautasította, hogy szarról diskuráljon. Sztálin fia nem tudta elviselni a megaláztatást. Iszonyú orosz átkokat szórva nekifutott a tábort körülfogó, árammal töltött drótkerítésnek. Rázuhant. Teste, mely már sohasem szennyezi az angolok vécéjét, ott maradt lógva a dróton.

2   Sztálin fiának nem volt könnyű sorsa. Apja olyan asszonnyal nemzette, akit később minden jel szerint agyonlőtt. Az ifjú Sztálin tehát egyként volt Isten fia (mert apját istenként tisztelték), és Isten eltaszítottja. Az emberek kétszeresen is féltek tőle: árthatott nekik hatalmával (hiszen Sztálin fia volt), de rokonszenvével is (apja az eltaszított fiú helyett esetleg a barátain tölthette ki mérgét).
   Eltaszítottság és kivételezettség, szerencse és szerencsétlenség; senki sem érezhette Jakovnál húsbavágóbban, hogy ezek az ellentétek mennyire felcserélhetők, hogy az emberi lét két pólusát csak egyetlen lépés választja el egymástól.
   Jakov aztán nyomban a háború elején német fogságba esett, és fogolytársai, annak a nemzetnek a fiai, melynek érthetetlen zárkózottsága Jakovban világéletében ösztönös viszolygást keltett, azzal vádolták őt, hogy tisztátalan. Őfölötte, aki az elképzelhető legsúlyosabb drámát cipelte a vállán (egyként volt isten fia és bukott angyal), most nem fennkölt (istent és angyalokat érintő) dolgok miatt ítélkeznek, hanem a szar miatt? Hát ilyen szédületesen közel van egymáshoz a legnagyobb és a legalantasabb dráma?
   Szédületesen közel? Okozhat-e a közelség szédülést?
   Okozhat. Ha az északi és a déli sark karnyújtásnyira megközelíti egymást, a földgömb eltűnik, és az ember szédítő űrben találja magát, mely zuhanásra csábítja.
   Amikor az eltaszítottság és a kivételezettség egy és ugyanaz, amikor nincs különbség fennkölt és alantas között, amikor Isten fia fölött szar miatt ítélkezhetnek, akkor az emberi lét elveszíti dimenzióit, és elviselhetetlenül könnyűvé válik. Akkor Sztálin fia nekirohan az árammal töltött drótkerítésnek, hogy mint a mérleg serpenyőjére, rádobja a testét; a serpenyőre, mely a dimenzióit vesztett világ végtelen könnyűségétől megemelkedve szomorúan mered a magasba.
   Sztálin fia a szarért adta oda életét. A szarért elszenvedett halál azonban nem értelmetlen halál. A németek, akik azért áldozták föl életüket, hogy kiterjesszék birodalmukat keletre, az oroszok, akik azért haltak meg, hogy hazájuk hatalma tovább terjedjen nyugatra, nos igen, ők, ostobaságért áldozták életüket, és haláluk híján van az értelemnek és az általános érvénynek. Ezzel szemben Sztálin fiának halála a háború általános esztelensége közepette az egyetlen metafizikai halál volt."

/Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége, részlet/

   "Kiért a szigorú Týn-katedrálissal és a szabálytalan négyszögben sorakozó barokk palotákkal ékes Óvárosi térre. A tizennegyedik században épült régi városháza, mely hajdan a tér egyik teljes oldalát elfoglalta, már huszonhetedik éve romokban állt. Varsóban, Drezdában, Berlinben, Kölnben, Budapesten az utolsó háború szörnyű pusztítást végzett, de a lakosok újra felépítették városukat, s a régi történelmi negyedeket jobbára gondosan visszaállították. A prágaiak kisebbrendűeknek érezték magukat e városok láttán. Az óvárosi városháza volt az egyetlen híres épületük, amit a háború tönkretett. Úgy döntöttek, hogy örök emlékeztetőül romosan hagyják, nehogy holmi lengyel vagy német a szemükre vesse, hogy keveset szenvedtek. A híres romhalmaz előtt, mely arra volt hivatva, hogy az idők végezetéig a háborút kárhoztassa, fémcsövekből tribünt emeltek a felvonuláshoz, melyre a kommunista párt tegnap kiterelte vagy holnap ki fogja terelni Prága lakosságát.
   Tereza elnézte a düledező városházát, mely egyszercsak az anyját jutatta az eszébe: igen, ez a beteges kényszer, amivel romjainkat mutogatjuk, amivel csúfságunkkal kérkedünk, amivel lecsupaszítjuk levágott kezünk csonkját, és kényszerítjuk az egész világot, hogy nézze! Az utóbbi időben minden az anyjára emlékezteti. Úgy érzi, hogy anyja világa, melytől tíz éve elmenekült, visszatér hozzá, és minden oldalról bekeríti. Ezért beszélt reggel arról, hogy miként olvasta fel anyja a nevető családnak az ő titkos naplóját. Ha egy borozgatás mellett folytatott magánbeszélgetés nyilvánosan elhangzik a rádióban, ez csak egyet jelenthet: a világ koncentrációs táborrá változott.
    Ezt a szót Tereza szinte már gyermekkora óta használta, amikor ki akarta fejezni, milyennek tartja életét családja körében. A koncentrációs tábor olyan világ, ahol az emberek szüntelenül, éjjel-nappal egymás mellett élnek. A kegyetlenkedés és erőszakoskodás csak másodlagos (és korántsem nélkülözhetetlen) vonása ennek a világnak. A koncentrációs tábor a magánélet teljes felszámolása. Procházka, aki nem beszélgethetett a barátjával egy pohár bor mellett az intimitás biztonságában, koncentrációs táborban élt (anélkül hogy sejthette volna, s ez a gyanútlansága végzetes volt!). Tereza koncentrációs táborban élt, amikor az anyjánál lakott. Azóta tudja, hogy a koncentrációs tábor nem kivételes jelenség, amin csodálkozni kell, hanem ellenkezőleg, valami, ami adott, alapvető, amibe az ember beleszületik, és ahonnan csak nagy erőfeszítések árán tud kiszabadulni."

/Milan Kundera, A lét elviselhetetlen könnyűsége, részlet/
 

"Mi a kacérság? Mondjuk talán azt, hogy a kacérság olyan magatartás, mely éreztetni hivatott a másikkal, hogy a szexuális közeledés lehetséges, miközben ez a lehetőség sohasem tűnhet bizonyosságnak. Más szavakkal: a kacérság a közösülés kötetlen ígérete."

/Milan Kundera, A lét elviselhetetlen könnyűsége, részlet/

   "Aki úgy gondolja, hogy a közép-európai kommunista rendszereket kizárólag bűnözők hozták létre, az nincs tisztában egy alapigazsággal: a bűnös rendszereket nem bűnözők hozták létre, hanem lelkes emberek, akik hitték, hogy a paradicsomba vivő egyetlen utat fedezték fel. Derekasan védték meggyőződésüket, és ezért sok embert kivégeztek. Később kiderült, hogy szó sincs paradicsomról, a lelkes emberekből következésképp gyilkosok lettek.
   Ekkor mindenki nekiesett a kommunistáknak: Ti vagytok felelősek az ország nyomorúságáért (elszegényedett és lepusztult), önállóságának elvesztéséért (orosz függőség alá vettetett), a justizmordokért!
   A megvádoltak így feleltek: Mi nem tudtuk! Bennünket becsaptak! Mi hittünk! Lelkünk mélyén ártatlanok vagyunk!
   A vita tehát két kérdésre szűkült: Valóban nem tudták? Vagy csak úgy tesznek?
   Tomáš (akárcsak az egész, tízmilliós cseh nemzet) figyelte ezt a vitát, és arra gondolt, hogy a kommunisták közt biztosan akadtak olyanok, akik nem voltak azért annyira tudatlanok (hiszen tudniuk kellett valamit a forradalom utáni Oroszországban elkövetett és azóta is napirenden lévő borzalmakról). Többségük azonban feltehetően valóban semmiről sem tudott.
   És Tomáš a következő meggyőződésre jutott: nem az az alapkérdés, hogy tudták-e, vagy nem tudták, henem hogy ártatlan-e az ember csak azért, mert nem tudta. Mentes-e a trónuson ülő tökfej mindennemű felelősségtől csak azért, mert tökfej?
   Tegyük fel, hogy a cseh államügyészt, aki az ötvenes évek elején halált követelt az ártatlan vádlottra, az orosz titkosrendőrség és országának kormánya félrevezette. De hogyan lehetséges, hogy ma, amikor már tudjuk, hogy a vádak abszurdak voltak, a vádlottak pedig ártatlanok, ugyanez az államügyész lelke tisztaságát bizonygatja, és mellét döngeti: az én lelkiismeretem tiszta, nem tudtam, hittem! Hát nem éppen abban rejlik jóvátehetetlen bűne, hogy nem tudta, hogy hitte?
   S ekkor Tomášnak eszébe jutott Oidipusz története: Oidipusz nem tudta, hogy saját anyjával hál, mégis, amikor rájött az igazságra, nem érezte magát ártatlannak. Képtelen volt nézni a tragédiát, amit tudatlanságával okozott, kiszúrta a szemét, és vak emberként elhagyta Thébát.
   Tomáš hallotta a belső tisztaságukat védelmező kommunisták kiabálását, és arra gondolt: tudatlanságotok okozta, hogy ez az ország talán évszázadokra elvesztette szabadságát, ti meg azt kiabáljátok, hogy ártatlannak érzitek magatokat? Hogy bírjátok ezt nézni? Hogyhogy nem vagytok megrémülve? Láttok ti egyáltalán? Ha volna szemetek, ki kellene szúrnotok, és el kellene mennetek Thébából!"

/Milan Kundera, A lét elviselhetetlen könnyűsége, részlet/
 

Thébai városát pestisjárvány sújtja, mert a sok évvel azelőtt megölt Laiosz király gyilkosát még mindig nem találták és büntették meg. Oidipusz, aki közvetlenül Laiosz után lett Thébai uralkodója, nagy erővel lát a gyilkos kereséséhez, ám nagy megdöbbenésére és felháborodására Teiresziasz, a vak jós azt állítja, hogy a gyilkos ő maga, és homályosan ugyan, de egyéb szörnyűségekkel is vádolja. Oidipusz visszautasítja a vádat, sőt azzal gyanúsítja meg a jóst, hogy Kreónnal, Iokaszté bátyjával összeesküvést szőnek ellene. Megjelenik Iokaszté, aki azzal nyugtatgatja Oidipuszt, hogy a jóslatokkal nem érdemes törődni, hisz Laioszról az volt a jóslat, hogy saját fia öli majd meg, de rablók végeztek vele egy hármas keresztúton. Oidipusz megrémül, hisz amikor Thébaiba jött, ő is megölt egy idősebb embert egy ilyen keresztúton. A nyomozás így indul meg, egyre mélyebbre hatolva a múltba: kiderül, hogy Oidipusz nem a korinthoszi királyi pár fia, mint hitte, hanem Thébai szülötte, sőt a királynak, Laiosznak és Iokaszténak fia, akiről születésekor úgy szólt a jóslat, hogy egykor megöli apját és feleségül veszi az anyját. Emiatt csecsemőkorában el akarták pusztítani, de életben maradt, és akaratlanul bár, de betöltötte a jóslatot. Iokaszté öngyilkos lesz, Oidipusz megvakítja magát, s száműzetésbe szeretne menni, távol a borzalom színhelyétől, de míg a Delphoi jósda nem nyilatkozik, maradnia kell. Az Oidipusz sokan végzetdrámának tartják, de nem az. A darabban nem az áll az előtérben, hogy sorsát senki sem kerülheti el, hanem az, hogy az emberek a szép látszatok világában élnek (Oidipusz a jó király, példás családapa, nagyeszű ember stb.), a valóság azonban borzalmasan más (Oidipusz tette hozta a pestist a városra, Oidipusz az apagyilkos, a vérfertőző, a vak, aki nem látta, miben él). Oidipusz azt hitte, tévedhetetlen, biztos volt a tudásában, de fel kellett ismernie, hogy tudása - mint minden emberi tudás - korlátozott és esendő.

wiki

Kis ballada

A csúnya lányt az anyja nem szerette,

szebbik lányától megkülönböztette,

mindennap szidta, átokkal verette.

A csúnya lányt legények sem szerették,

csúfolkodtak szegénnyel és nevették,

csókos játékaikból kifeledték.

Pedig titokban szomjazott a csókra,

becézésekre, lányoknak valókra,

melegítő, szerelmes ízü szókra.

Egyszer, mezőn, vihar zendült felette.

Vén bükk alatt egy villám észrevette

s a jégvert pázsiton agyonszerette.

A film címét kölcsönöztem, jól jellemzi a hangulatom a témával kapcsolatban...

Csak ültem a TV előtt és néztem az egyik kedvenc sorozatom, a Miért éppen Alaszka egyik részét.
Igen, határozottan szeretem ezeket a kis rövid epizódokat, a teljesen köznapi eseményeket, amelyeket mégis olyan drámai különlegességgel élnek meg a kis alaszkai falu lakói. A humor egészen finoman átszövi az egészet és mégis lélekboncolgató mélységeket képes egyenes egyszerűséggel előtárni, ezzel ráébresztve a fogékonyabbakat arra, hogy merjenek a dolgok mögé látni.

Visszatérve a témára, szóval én is elgondolkodtam. Sok emberben rögzül, hogy a változás önmagában egy rossz dolog. A teljesen elvonatkoztatott fogalom már negatív töltetet kap, holott még sehol a környezet amely tulajdonképpen konkrét értelemmel töltené meg. Vajon miért vagyunk ennyire változás-ellenesek? Miért félünk elhagyni a kis biztos, járt útjainkat, azért, hogy egy újat, ismeretlent kipróbálhassunk?

Persze ez is egyénfüggő, mint annyi minden más, hiszen vannak akiket szinte a változatosság folyamatos keresése életet, mégis én úgy látom, úgy gondolom, hogy az emberek többsége nem kedveli a változásokat, legfeljebb egy idő után elfogadja szükségszerűségüket.

Figyelembe véve gyermekkoromat, életem első 14 évét egyetlen helyen töltöttem, amit nagyon élveztem is, kellően mozgalmas és nyugodt periódikusság jellemezte ezeket az éveket. A nyarak pörgéssel, a telek szelíd nyugalommal teltek. Az első kardvágás a középiskolával érkezett, megismertetett a kétlakiság "örömeivel", ez az időszak 5 évig tartott, a vége felé már 3 helyen éltem gyakorlatilag, a cuccaim teljes káoszban vándoroltak folyamatosan egyik helyről a másikra, sosem voltak ott amikor szükségem lett volna rájuk, és mindig máshol voltak, mint ahol kerestem őket.

Itt kell megjegyeznem, hogy a diák élet a világon a legjobb dolog, persze ezt hajlamosak vagyunk akkor még nem értékelni, kevesen látják át, hogy a dolgozatokra való felkészülés és tanulás, gyerekjáték a későbbi "hogyan szerezzünk minél több pénzt azért, hogy jólérezzük magunkat a bőrükben" című mókuskerékhez képest. Mindenki arra vágyik, hogy végre felnőtt legyen, ne kelljen tanulni és ne csak a szülőktől kapott kevéske zsebpénzből kelljen gazdálkodnia.

Nos, az életem folyamatából eredő változások valahogy nem is viseltek meg annyira. Az első, amire nagyon emlékszem, a helyhez kötődik, ahol felnőttem, ahonnan 14 évesen először kitettem a lábamat és azóta sem tettem vissza. (értem alatta, hogy már nem ott lakom) Így a kisvárost érintő fejlesztések, változások igazán szembeszökőek minden alkalommal, mikor visszalátogatok. Számomra kedves házakat lebontanak, helyükre modern épületeket húznak. A játszótér ahol óvodásként játszottam, még megvan, de a játékokat, mászókákat néhány éve lecserélték. Megváltoztatják a burkolatokat, átfestik, átépítik és így már _nem_olyan_ mint volt.

Egy ideje észrevettem magamon, hogy mániákusan fényképezek. Mindent igyekszem megörökíteni, hogy akkor is láthassam még olyannak amilyen akkor volt, amikor már régen más lesz. :(

Archiválok az emlékezetemnek.

Szóval a változás.
Az Élet maga a Változás. Folyamat, amely nem állhat meg soha. Az örökmozgó. A folyamatosan változó organikus szövevény. Megállíthatatlan, megváltoztathatatlan. Irányításával próbálkozunk, de valljuk be, ideig-óráig tartó sikereket könyvelhetünk el mindössze, hiszen ahonnan az ember kiteszi a lábát, az ős szövevény hamarosan visszahódít mindent és nyomtalanul múlnak el korok és idők nyomai.

Változás: tervezünk. Jó esetben. Előre. Aztán ugye megvalósítunk. Jó esetben. :) A megvalósítás ideje alatt kialakult események eltéríthetnek minket, akadályozhatnak minket, akár új célokat is jelölhetnek. És pontosan ez a lényeg. A _lehetőség_. Az állandóságból hiányzik a lehetőség amely viszont minden változásban benne van. A változás maga az esély a másra, az újra, az ismeretlen megismerésére. És ezért jó. És ezért kell elfogadni, sőt, tovább megyek, örülni kell neki. Boldogan kell fogadni, hiszen kapukat, ajtókat tár ki amelyek a titokzatos ismeretlenbe engednek bepillantást nyerni.

A változás tehát jó. Esélyt ad a javulásra, a szebbre a jobbá válásra.

Merjünk szabadon változni, mindig, minden helyzetben.

Mert jó.

A zene nem egész életemben jelentette a hangulatomat, emlékszem, hogy már majdnem 11 éves voltam és az osztálytársaim már régen mind hallgattak zenét, (akkor még magnót és hanglemezt, mert más nem nagyon volt) és mind ismerték és dúdolták a slágereket, a szobájuk fala tele volt poszterekel, én még mindig olvasással éltem csak, és a fantáziámmal voltam elfoglalva, közben pedig nem szólt semmi aláfestésként.

Olyan 12 - 13 éves korom körül volt az áttörés, és személy szerint arra emlékszem, hogy az akkor még SióTV-n néztem videoklippeket, konkrétan Madonna La Isla Bonita c. klippjének gitárszóló része maradt meg nagyon erősen. Innen emlékszem szenvedélyes zenegyűjtésem kezdetére, ami először természetesen a slágerek kazettákról kazettákra való, borzasztó minőségben történő másolgatását jelentette, aztán egyre jobban szelektáltam, bár a horizont így is elég tágas maradt, a klasszikusoktól az egészen extrémig.

Lassan rájöttem, hogy a különböző zenék, különböző hangulatokba sodornak hallgatásuk által, sőt, arra is rájöttem, hogy ezt én magam is irányítani tudom. Azaz ha hallgatom, olyan lesz a hangulatom. Ez egy remek játék, és nem utolsó sorban élvezet.
Élni segít, feldolgozni fájdalmakat, szebben átélni örömöket, vagy nyomtalanul tüntetni el rossz hangulatot viszonylag rövid idő alatt. Emlékezni is segít, egész életem végig kísérték zenék, így mikor egyiket másikat hallgatom, szinte visszakerülök abba az évbe, arra a helyre, ami ahhoz a számhoz kötődik.

Időnként át is értékelődnek zenék, megváltozik, vagy bővül jelentésük, érzelemtartalmuk.

Érdekes kérdés a minőség: ugyanis nem ez számít! Egyikben a szöveg fog meg, másikban a dallam, a harmadikban csak egy ritmus, vagy csak egy jó szóló rész, egy jó fő-motívum a dallamban. Rajongásom nem sznob, szóljon meg bárki. Nem diszkriminál és legfőképpen nem zavar, ha valakinek más jut arról eszébe mint ami nekem. Egyszerűen csak szeretem, használom, élem, és nekem így jó, én ilyen vagyok, ilyen az életem :)

Lehet szeretni, nem szeretni, elfogadni, közömbösnek maradni. :)

Forog a mókuskerék, vizsga vizsga után. Nap - Éj - 4 óra alvás - nap - éj - 4 óra alvás - nap - éj - 3 óra alvás ... khm. Lehet folytatni a díszítő sort akinek tetszik. Sőt, matematikusi vénával rendelkezők kiszámolhatják, hogy ha minden nap 4 órával többet vagyok ébren, akkor mennyivel hosszabbítom meg az alap kapacitásomat :)

Lesz majd valamikor vége is, olyan 3 hét múlva. It's very difficult to believe, actually. :((

És a holnapi egy nagyon nagyon jelentőségteljes nap lesz by the way. (happy) :))

Weöres Sándor: Canzone - feleségemnek

Még nem tudom, hogy mennyi vagy nekem,
ó, hallgat még felőled benn a lélek,
mely fátylat von köréd, szerelmesem,
s még nem tudom hogy néked mennyit érek,
jósorsodat hozom, vagy tán halálom
arany s gyémánt díszét, még nem tudom:
új, mézes fájdalom
indái közt nehéz utat találnom.

Csak azt tudom, hogy társra sose várt
az én szívem s lettél egyszerre társa,
elvéve tőle életet s halált,
hogy visszaadd másféle ragyogásra;
hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had
hazátlan csörtet villámtűz elől;
és kunyhóm összedől,
ha benne otthonod meg nem találtad.

Csak azt tudom, hogy hajlós testeden
szinte öröktől ismerős a testem,
fejemnek fészke ott a kebleden,
s nem szégyen, ha előtted könnybe estem,
semmit se titkolok s ős-ismerősen
jársz vad, töretlen Tibet-tájamon,
imbolygó szánalom,
vagy éji égen csillagkérdező szem.

A megtépett ideg, e rossz kuvik,
szemed nyugodt kék mécsét megtalálja;
kicsinyke úrnő, térdedhez búvik
s elszunnyad az érzékiség kutyája;
és benn a Fénykirály, az örök ember,
még hallgat, tán nem tudja szép neved,
s nem mond ítéletet,
így vár piros ruhában, szerelemben.

Bonfires dot the rolling hillsides
Figures dance around and around
To drums that pulse out echoes of darkness
Moving to the pagan sound.

Somewhere in a hidden memory
Images float before my eyes
Of fragrant nights of straw and of bonfires
And dancing till the next sunrise.

I can see the lights in the distance
Trembling in the dark cloak of night
Candles and lanterns are dancing, dancing
A waltz on All Souls Night.

Figures of cornstalks bend in the shadows
Held up tall as the flames leap high
The green knight holds the holly bush
To mark where the old year passes by.

I can see the lights in the distance
Trembling in the dark cloak of night
Candles and lanterns are dancing, dancing
A waltz on All Souls Night.

Bonfires dot the rolling hillsides
Figures dance around and around
To drums that pulse out echoes of darkness
Moving to the pagan sound.

Standing on the bridge that crosses
The river that goes out to the sea
The wind is full of a thousand voices
They pass by the bridge and me.

I can see the lights in the distance
Trembling in the dark cloak of night
Candles and lanterns are dancing, dancing
A waltz on All Souls Night.

I can see the lights in the distance
Trembling in the dark cloak of night
Candles and lanterns are dancing, dancing
A waltz on All Souls Night.

A világmindenség hatalmas és csodálatos.

Talán valamilyen módon végtelen...
Kiterjedései értelmünk számára felfoghatatlan méretekkel rendelkeznek. Az a kevés amelyet az univerzumból ismerünk, isten-léptékkel mérve egy sajtcetlin elférne. Földbolygónk a Napunk fényét életre keltve egy kéken világító pont a fekete mélység galaxis-spirálkarjainak egyikében. Milliárdnyi fényév távolságok ívelnek át láthatatlanul a görbülő tér idősíkjain átfonódva, felfoghatatlanul tökéletes rendezettségben és összhangban kötve össze tereket és időket egymással.

Senki sem tudja biztosan, születésünk előtt milyen tudással rendelkezünk. Senki sem tudja lelkünk, szellemünk honnan jön és miért születik pont erre a kicsiny, kék csodavilágra éppen ebben a formában.
A lélek érkezése után a világ tágulni kezd. Megismerjük magunkat, a környezetünket, a körülöttünk élőket. Megtanuljuk kifejezni örömeinket, fájdalmainkat, szükségeinket. Megtanulunk kommunikálni a nyelvünkön, árnyalni kifejezésmódunk. Testünk - agyunk fizikailag alkalmazkodik a környezeti feltételekhez, gyomrunk megszokja az ételeket, csontjaink, izmaink a megterheléseket.
Amikor eljön az ideje a tanulást is megtanuljuk. Az iskola valamilyen formában késztetve-kényszerítve tágítja tudatunk, ismeretünk. Az évek talán felgyorsulnak, a színek harsányan és élesen uralják a csillogást, a ragyogást, a fényességet, hangosan, erősen, szilárdan állunk teljes mellszélességgel a széles és egyenes úton, bátran lépünk előre. Értünk és Érzünk. Megismerjük az emberi kontaktusok egy másik fajtáját. Megtanulunk együttérezni, segíteni. Megismerkedünk a másik nemmel. Megértjük, hogy másoknak is vannak örömei, fájdalmai, vágyai és szükségletei.

Azután elhagyjuk a szülői házat és úgy érezzük készek vagyunk valamire. Kilépünk a családi biztonságból a veszélyekkel teli világba. Megnyílik előttünk a küzdelem, a fájdalom, a szenvedés valósága. Elkezdődik a boldogság-hajszolás, a mókuskerék az anyagiakért. Bekorlátozzuk magunkat, rövidlátóak leszünk. Problémáink fölénkmagasodva tornyosulnak elzárva lehetőségeinket. Személyiségünk megbomlik: más embert lát belőlünk a munka, más embert a család, és magunk tudjuk a legjobban, legbelül mi egyik kép sem vagyunk. Óvatosságunk, számításunk megfojtja életünket, vágyaink hamvukba halnak. Hagyjuk magunkat sodortatni a trendek, a pénz és a siker világában. Majd egyszer csak észrevesszük: mi történt? Hová tűnt az életünk? Elkezdünk számolni, megijedünk az első ősz hajszálaktól, szarkalábaktól, ráncoktól, a nyúló bőrtől. Ismét rohanásba kezdünk, fel akarjuk venni a versenyt az idővel meg akarjuk előzni, magunk mögé akarjuk szorítani, ezzel próbálva akadályozni múlását. Csak száguldunk lélekszakadva, fényes-sötét csíkokká mosva össze mindent ami mellett elhaladunk. Lábunk alatt taposunk értékeken, érzéseken, szeméten és kincseken vegyesen, észre sem véve egyiket sem.

Hirtelen megáll minden és csend lesz. Saját kapkodó lélegzetünk, szúró tüdőnk és fájó lábunk ráébreszt, nem nyerhetünk.
Körülnézünk és rájövünk: balgaságot balgaságra halmozunk. A bölcsesség életünk utolsó előtti szakasza. A bölcsesség Érzelmi és Értelmi megformálódása. Megtanulunk igazán tisztelni és szeretni. Megbecsülni. Rájövünk, hogy amit megszereztünk nem ér semmit, oda ahová tartunk, magunkkal nem vihetjük. Megtanulunk adni. Szeretetet és segítséget. Merünk nagyot gondolni és bátran tesszük meg a lépéseinket az ismeretlen utakon. Óvatosan érintjük meg a törékeny dolgokat és felfedezzük az apróságokban a boldogságunkat - amik azelőtt is az orrunk előtt voltak, csak a nagy rohanásban elmosódva nem vettük észre őket. Érzelmünk és értelmünk megpróbál mindent befogadni amit az univerzum magából megmutat.

Az évek egyre mélyebb nyomot hagynak rajtunk. Lassan világunk elveszíti színeit. Egyre idegenebb minden. Lemaradunk, az idő csúnyán hátrahagy bennünket. Érzelmeink eltompulnak, érdeklődésünk megszűnik. Befelé kezdünk figyelni és próbálunk felkészülni arra az útra amely előttünk áll.

Arra az útra, amely talán hosszabb és fontosabb lesz, mint bohó itt tartózkodásunk.
 

Kisebb kimaradás után újra itt. :)

Elkezdődött a nyár, akárhonnan is nézzük. Kint tombol a 40 fok, bent meg fázik a derekam a légkondi alatt :( Ma hosszú napom volt, de valahogy pár napja megint sikerül 4 órákat aludni. :( Ez van.

A mai nap édes szösszenete ez a remekmű, Antoine de Saint-Exupéry után szabadon! :D

Sürgős segítségre lenne szükségem!
Tudna valaki mondani valami olyan módszert amivel 7-8 óra alvásigényt le lehet rövidíteni olyan 1-2-re? Nyernem kellene valahogy kb. 6 órát, de nem tudok hol. Ha nem alszom legalább 7-et, akkor egész nap vattacukornak érzem magam, vagy medicinlabdának. :(

Valamint jó lenne egy olyan módszer is, amivel 1 nap alatt el tudnék olvasni 6 könyvet.

S.O.S segítség!!!!

Eddig nem volt időm nagyon írni, de nem hagyhatom említés nélkül, mert hiszen a rendezvény nagyon sikeres volt, tartalmas és a válsághelyzet ellenére népszerű.

Kedvencem a NEO Interactive új fejlesztése: http://internetgalaxis.com/

Borissza Kitti is lenyűgözően pörgött a színpadon, és a Kutyasuli.hu négylábú résztvevőkkel is emelte a rendezvény színvonalát (kutyásként ez számomra nagyon fontos!!!)

Fabricius Gábor kicsit rohanva és lazán töltötte ki a neki jutó pár percet, de Kealy Brian és Kearny Andrew nem csak tartalmában, hanem előadásmódjában is jelentősen magasra tette a mércét.

Nekem személy szerint Litkai Gergely volt a kedvencem, sokat dobott az általános hangulaton stílusával. Nagy ötlet volt őt felkérni a konferhez.

Reméljük jövőre is ellátogathatunk a Digital Festival 2010-es rendezvényére.
 

Lejlus megünnepelte tegnap a 10. születésnapját :D

Kelés hajnali 5-kor.
(Ez különösen fájó pont ha az ember amúgy hajnali fél háromig dolgozik.)
Kutyák megetet, macskák ellát 2 napra szárazkajával, nagyi felnyalábol és irány az ország másik vége, szülőlátogatás indokán.
Szerencsére az út első felét átalszom a hátsóülésen, de aztán bezsibbadok teljesen, mert amúgy nem bírok úgy feküdni - miközben 120-szal teperünk azon az autópályán, ahol az emberek többsége nem tartja be a sebességkorlátozást, sőt: többségüknek szerintem jogsit sem szabadna adni - hogy nem vagyok bekötve, ezért nem túl kényelmes és előbb utóbb a lábam feladja.
A pont 300 km-ert cirka három és fél óra alatt legyűrjük. Közben még egy kis fonetikát is tanulok. Aztán a világ lecsendesül, telefonok lenémít, MacBook becsuk és természet kinyit. 36 óra offline. Napsüti, lovak, macskák, kutyák, tyúkok, kecskék, tehenek, nyulak, fák, növények mindenhol.

:D Mmmmm...
 

Az ember egyre többször szembesül azzal, hogy senkiben sem bízhat.
Vagy én élek rossz környezetben és most nem a rokonaimra gondolok.
Egyszerűen az a helyzet, hogy akár éveken keresztül hiheted, hogy egy adott illető díjazza lojalitásod, tehetséged, személyiséged, munkád, eredményeid, elszántságod... bármid, aztán egyszercsak jön egy pont, amikor látnod kell, hogy - igen, ha ténylegesen állást kell foglalni valamiben, bizony az illető megbukik. Ha nem máshol, akkor a kommunikáció vonalán, mert lehet, hogy döntéseinek jó oka van, azonban ha nem őszinte, és nem kommunikálja megfelelően, akkor az egész mit sem ér.

Idézet egyik kedvenc ismerősömtől:
"Nem elég becsületesnek lenni, annak is kell látszani."

Hát igen.
 

Ma ügyintézés volt.
Egész nap rohanás, egyik helyről a másikra. Persze munka, mi más. Ilyen az élet. Jön a nyár, és legalább jó, hogy az ember elszabadul az íróasztal mellől.
A délután tartogatott néhány vegyes érzelmeket kiváltó motívumot, majd mindezt megkoronázta az esti szokásos angolóra.
Kedves a csillagokat próbálja lencsevégre kapni a zord éjszakában Dömörkapunál, így a felszabaduló időt simán lehet Wordpress telepítésbe ölni. Még akkor is, ha ma már ebből nem lesz szöveges tartalom :)
Sebaj, mert holnap is lesz nap.

Jah és még valami: imádom a barátokat. Azokat, akikre tényleg lehet számítani. Akik - még ha csak az internet kapcsol is össze minket, mégis együttéreznek ha baj van, és hajlandóak segíteni, akár azonnal is. Ők értékesek. És megbecsüljük őket. Pont. :)

Nah hazajött a csillagvadász, uh irány a ZÁGY. :D
 

Huszonhárom fok áprilisban!
Tavaly május elején a kiránduláson két pulcsit vittem magammal, hogy ne fázzak meg az erdőben. Most fürdőruhában is etethetném a _szúnyogokat_ (igen!) április közepén!
Mondjuk tavaly legalább nem volt száraz a nyár. A fű is viszonylag kevés locsolással kibírta, hogy nem váltott politikai nézetet. (értsd: zöldből sárgába)
Eljött a vizsgaidőszak és a kertészkedés szezonja ismét :)

No meg a munkaundoré is, mert hát ki szeret ülni egy zárt irodában, a bűzös város közepén, a forgalom zajában, amikor mondjuk egy tó partján élvezhetné a napsütit és a langyos vizet, a zöldellő táj látványával?

Brühühűűűűű

Várom a hétvégét. :(