Ott kezdődik minden, hogy csak hisszük, hogy jelrendszereink azonosak. Azonban egyes szavak, mondatok, kifejezések, már néhány év korkülönbség esetén is akár súlyos félreértésekhez vezethetnek, vagy végeláthatatlan magyarázkodásokhoz, amely már önmagában hordozza azt is, hogy felmerül az őszinteség megkérdőjelezése, azaz "de azt akarta az jelenteni amit mondtál, csak most le akarod tagadni, hogy mégsem".
A másik szituáció a hallgatás, amely egyenértékű lehet a szőnyeg alá sepert kosszal, hiszen ott marad. Kevés ember van aki úgy tud átlépni ilyen helyzeteken, hogy az érzelmeit úgy zárja dobozba, hogy soha többé rá sem néz, nemlétezőnek tekintve a dobozt, mintha meg sem történt volna amit belehelyezett. Én magam egy ilyen személyt sem ismerek, pedig ismerek sokakat.
Aztán ott van a hazugság kérdése. Társadalmunk alapvetően arra van berendezkedve, hogy hazudni csúnya dolog, ennek ellenére egyrészről naívan hisszük, hogy a másik ember őszinte, másrészről pesszimistán "tudjuk", hogy biztosan hazudik. Azonban ha eleve úgy közelítünk a másikhoz, hogy tudjuk, az illető hazudhat nekünk, és nem érez emiatt bűntudatot, azaz oly természetesnek veszi hazudni, mint igazat mondani, akkor nem marcangol-e azonnal szét bármilyen kapcsolatot a tudat, hogy valóban, még a kérdést is kétkedéssel hallgatják, hiszen ha bármikor hazudhat és teszi is természetesen, mikor tudjuk hogy igazat mond? Melyik szavában hihetünk és melyikben nem? Hiszen bármilyen őszintén mond is bármit, ha idővel ezek az állítások értéküket vesztik, igazolásául annak, hogy bármennyire is komolyan hangzottak, bizony üresek voltak már elhangzásukkor is.
Az eredmény teljes bizalomhiány és bizonytalanság.
Vajon működhet-e társadalom, család, egyén, hazugságokra, bizalomhiányra és bizonytalanságra alapozva?
