A zene nem egész életemben jelentette a hangulatomat, emlékszem, hogy már majdnem 11 éves voltam és az osztálytársaim már régen mind hallgattak zenét, (akkor még magnót és hanglemezt, mert más nem nagyon volt) és mind ismerték és dúdolták a slágereket, a szobájuk fala tele volt poszterekel, én még mindig olvasással éltem csak, és a fantáziámmal voltam elfoglalva, közben pedig nem szólt semmi aláfestésként.
Olyan 12 - 13 éves korom körül volt az áttörés, és személy szerint arra emlékszem, hogy az akkor még SióTV-n néztem videoklippeket, konkrétan Madonna La Isla Bonita c. klippjének gitárszóló része maradt meg nagyon erősen. Innen emlékszem szenvedélyes zenegyűjtésem kezdetére, ami először természetesen a slágerek kazettákról kazettákra való, borzasztó minőségben történő másolgatását jelentette, aztán egyre jobban szelektáltam, bár a horizont így is elég tágas maradt, a klasszikusoktól az egészen extrémig.
Lassan rájöttem, hogy a különböző zenék, különböző hangulatokba sodornak hallgatásuk által, sőt, arra is rájöttem, hogy ezt én magam is irányítani tudom. Azaz ha hallgatom, olyan lesz a hangulatom. Ez egy remek játék, és nem utolsó sorban élvezet.
Élni segít, feldolgozni fájdalmakat, szebben átélni örömöket, vagy nyomtalanul tüntetni el rossz hangulatot viszonylag rövid idő alatt. Emlékezni is segít, egész életem végig kísérték zenék, így mikor egyiket másikat hallgatom, szinte visszakerülök abba az évbe, arra a helyre, ami ahhoz a számhoz kötődik.
Időnként át is értékelődnek zenék, megváltozik, vagy bővül jelentésük, érzelemtartalmuk.
Érdekes kérdés a minőség: ugyanis nem ez számít! Egyikben a szöveg fog meg, másikban a dallam, a harmadikban csak egy ritmus, vagy csak egy jó szóló rész, egy jó fő-motívum a dallamban. Rajongásom nem sznob, szóljon meg bárki. Nem diszkriminál és legfőképpen nem zavar, ha valakinek más jut arról eszébe mint ami nekem. Egyszerűen csak szeretem, használom, élem, és nekem így jó, én ilyen vagyok, ilyen az életem :)
Lehet szeretni, nem szeretni, elfogadni, közömbösnek maradni. :)
