...A fellegeken tüzek, éjjeli láz,
a tenger ölébe a Nap lecikáz.
A sárga sugár, mit a fényibe márt,
felhők küszöbén remegő alabárd.
Szikrázva haló ragyogó tünemény,
tüzet rak a messze pagony tetején.
Csóvát dob a gyepre s arany-halavány
láng lobban a vízen, a hab taraján.
Lankákra suhan, szeliden nevet és
nyilától aranylik a szőke vetés.
Megbillen a hegynél, megdűl s azután,
eltűnt a nap élve az éj kapuján...
/ Chájim Nachman Bialik, fordító: Kosztolányi Dezső/
