3 "Amikor gyerekként az Ószövetség Gustav Doré metszeteivel díszített ifjúsági változatát lapozgattam, megpillantottam benne a Jóistent, amint egy felhőn ül. Öreg férfi volt, láttam a szemét, orrát, hosszú szakállát, és arra gondoltam, hogy ha szája van, akkor ennie is kell. És ha eszik, akkor nyilván belei is vannak. E gondolattól azonban nyomban megrémültem, mert - bár családom nem volt vallásos - éreztem, hogy Isten beleiről képzelődni szentségtörés.
A legcsekélyebb teológiai felkészültség nélkül tehát már gyerekként ösztönösen éreztem a szar és az Isten összeegyeztethetetlenségét, s innen a kétségem a keresztény antropológia alaptézise iránt, mely szerint Isten saját képére teremtette az embert. Nos, vagy egyik, vagy másik: vagy Isten képére teremtetett az ember, s akkor Istennek vannak belei, vagy Istennek nincsenek belei, s akkor az ember nem hasonlít hozzá.
A régi gnosztikusok ezt ugyanolyan jól tudták, mint jómagam ötéves koromban. A második században Valentin, a Gnosis nagy mestere, hogy megoldja ezt a megáltalkodott kérdést, azt állította, hogy Jézus "evett, ivott, de nem székelt".
A szar súlyosabb teológiai kérdés, mint a rossz. Isten szabadságot adott az embernek, végeredményben elfogadhatjuk hát, hogy nem felelős az ember gonosztetteiért. A felelősséget a szarért viszont teljes egészében az viseli aki az embert teremtette.
4 Szent Jeromos a negyedik században határozottan elvetette a gondolatot, hogy Ádám közösült volna Évával a Paradicsomban. Ezzel szemben Johannes Scotus Eriugena, a kilencedik század nagy teológusa, ezt a gondolatot elfogadta. Ő azonban azt képzelte, hogy Ádám úgy mozgatta nemi szervét, mint a kezét vagy lábát, tehát amikor és ahogy csak akarta. Ne keressük e magyarázat mögött az impotencia fenyegetettségében élő férfi örök álmát. Scotus Eriugena gondolatának más az értelme. Ha a nemi szerv az agy puszta parancsára felemelhető, az azt jelenti, hogy a nemi izgalom fölösleges. Nemi szervünk nem azért ágaskodik föl, mert felizgultunk, hanem mert megparancsoltuk neki. Amit a nagy teológus összeegyeztethetetlennek talált a Paradicsommal, az nem a közösülés és a vele járó gyönyör volt, hanem a nemi izgalom. Jegyezzük meg jól: a Paradicsomban gyönyör volt, nem izgalom.
Scotus Eriugena elmélkedésében megtalálhatjuk a kulcsot a szar egyféle teológiai igazolásához. Amíg az ember a Paradicsomban élhetett, vagy nem székelt (mint Valentin elképzelésében Jézus), vagy - s ez valószínűbbnek tetszik - nem tartotta a szart undorítónak. Amint Isten kiűzte az embert a Paradicsomból, megismertette vele az undort. Az ember mindazt rejtegetni kezdte, amiért szégyenkezett, és amikor fellebbentette a leplet, ragyogó fény vakította el. Így nyomban az undor után megismerte a gerjedelmet is. Szar nélkül (a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt) a szexuális szerelem nem volna olyan, amilyennek ismerjük: nem kísérné szívdobogás és érzékeink elvakulása.
...
5 Vannak akik azt állítják, hogy a világot Isten teremtette, mások úgy gondolják, hogy magától keletkezett. A kétféle elmélet képviselői között dúló vita olyasmire vonatkozik, ami meghaladja értelmünket és tapasztalatunkat. Sokkal reálisabb különbség választja el azokat, akik fenntartással fogadják az embernek (bármiképp és bárki által) megadott létet azoktól, akik ezzel a léttel fenntartás nélkül egyetértenek.
Az összes európai vallási és politikai hit mögött ott áll a Genezis első fejezete, melyből az derül ki, hogy a világ jól lett megteremtve, hogy a lét jó, következésképp az is jó, ha szaporodunk. Nevezzük ezt az alaphitet a lét határozott igenlésének.
Ha a szar szót a könyvekben még a közelmúltban is kipontozták, ezt nem erkölcsi szempontok miatt tették. Ugyan ki állítaná, hogy a szar erkölcstelen! A szar helytelenítése metafizikai jelenség. A székelés pillanatai naponta bizonyítják a Teremtés elfogadhatatlanságát. Vagy - vagy: vagy elfogadható a szar (s akkor a vécében ne zárkózzunk be), vagy elfogadhatatlan módon teremtettek meg bennünket.
Ebből következik, hogy a lét határozott igenlésének esztétikai eszményképe az olyan világ, mely tagadja a szart, és mindenki úgy tesz benne, mintha a szar nem létezne. Ezt az esztétikai eszményképet giccsnek nevezzük.
Ez a német kifejezés a szentimentális tizenkilencedik század közepén keletkezett, s később minden nyelvben meghonosodott. Gyakori használata folytán azonban elmosódott a szó eredeti, metafizikai értelme, azaz: a giccs a szar abszolút tagadása; a szó szoros és átvitt értelmében: a giccs kizárja látószögéből mindazt, ami az emberi létben esszenciálisan elfogadhatatlan."
/Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége, részlet/
