... hogy Ő elment s visszatért oda ahonnan mindannyian jövünk.
Csak meredek magam elé, s gondolataim egyre körüle kavarognak. Mennyi vajon azoknak a szavaknak a száma, mennyi vajon azoknak a gondolásoknak, képeknek sora melyeket soha ki nem mondunk, el nem mesélünk? Mert tele vagyunk aggodalmakkal, gátlásokkal. Ezeknek szülője lehet félelem, féltés, óvatosság, szeretet, ezernyi ok. Amikor adott a pillanat, csak állunk némán, a mondandó pedig benreked, ki nem jön. Később megbánjuk vagy elfeledjük. Egyre a zérus az ami körül keringünk. Félünk a kimozdulástól. Bizonytalanok vagyunk és stabilitásunkat az origóban véljük megtalálni, ám ez délibáb, s bizony a sok benmarasztott gondolat, kétség, kérdés gombóccá gyűl a torokban, mellkasban, majd fojtogat, nyom, nehezkedik. A megkönnyebbülés ára nagy, nem fizetjük hát meg, nyeldekeljük, cipeljük, miközben tekintetünk a középponton pihen, egyensúlyozunk, nehogy elmozduljunk.
Aztán egyszercsak jön ez a pillanat - és mindenki életében eljő egyszer -, neki épp 13 évvel ezelőtt egy hasonlóan napsütötte és szép napon, amikor minden molekula rezgése elcsitul, az anyag pedig megtér oda ahonnét származik, helyén űr támad, amit az élet szövedéke lassan nő be, emberöltő is kevés néha. De mindig beszövi.
A ki nem mondott szavak, meg nem fogalmazott gondolatok, fel nem tett kérdések, át nem adott szeretet aztán ott függ a semmiben, egy másik dimenzióban az örökkévalóságig.
