szeretni – mikor s hol épp lehet.

Sose mondd azt: „el-

veszítettem”, semmiről;

mondd: „visszaadtam”.

/Fodor Ákos/

...A fellegeken tüzek, éjjeli láz,
a tenger ölébe a Nap lecikáz.
 
A sárga sugár, mit a fényibe márt,
felhők küszöbén remegő alabárd.
 
Szikrázva haló ragyogó tünemény,
tüzet rak a messze pagony tetején.
 
Csóvát dob a gyepre s arany-halavány
láng lobban a vízen, a hab taraján.
 
Lankákra suhan, szeliden nevet és
nyilától aranylik a szőke vetés.
 
Megbillen a hegynél, megdűl s azután,
eltűnt a nap élve az éj kapuján...

/ Chájim Nachman Bialik, fordító: Kosztolányi Dezső/

/In memoriam 1993/

A dombtetőn a sziklák, mint a nyársak
merednek, lassú szél nyög és a hársak
hasadt odvából tejszín nedv csorog;
a tar bozót mélyén szerelmes árnyak
ölelkeznek s a holdas fák úgy állnak
tótágast, mint mezítlen asszonyok.
Öledre vágyom sírva itt e holt
avarban, hol szerelmünk fészke volt,
s vonagló, izzadt testedért üvöltök.
...Vérembe folyt a vörös telihold.

Emlékszel még? bimbók fakadtak, lanyha
est volt s a fény utolsó sáv aranyja
halódott fenn egy vattafellegen;
bíbor hajad sovány válladra lógott,
minden fűszál bokád köré fonódott,
langyos szellő bujkált a melleden,
s hogy ajkaimra éhes szád tapadt,
s belémcsorgattad édes nyáladat:
két testünk volt, de már csak egy szívünk,
s az alkony ránkborult a fák alatt.

Aztán a hold úgy bukdácsolt a görbe
fatönkök közt, mint rőtszakállú törpe,
s bárhogy kérleltél, megtörtént a nász,
a bokrokon minden rügy arcom mellett
meleg harmattól duzzadt, mint a melled,
s halántékunkon lüktetett a láz,
kemény földágyunk lágy lett, mint a gyolcs,
s nem hallott ember még olyan sikolyt,
mint mellyel izzadt testünk összeforrt.
...Vérembe folyt a vörös telihold.

Majd föltérdeltem és úgy néztelek:
a tengerről sós illat érkezett,
s öledbe épp egy kis virág szorult;
jó volna - súgtam - mindig már így lenni,
és így hallgatni mindörökre semmi
beszédedet. Fejünkre mézga hullt.
Megosztottam veled a kortynyi bort
s a kenyeret, mely tarisznyámban volt:
ez lett lakománk s az ég a nászi fáklyánk,
hol a csillagok örök árja folyt.

A csillagok s egy bimbós ág: a vőfély,
két melled úgy állt, mint két gonosz nővér,
egymásnak háttal. A hold hidegen
sütött s ahogy kékes testedhez értem,
azt gondoltam: talán még ezt sem értem,
s oly messze vagy tőlem és oly idegen.
Aztán hűs ajkad búcsúzón hajolt
fölém s a fákon túl az égi bolt
szélén pirosan megrepedt a hajnal.
...Vérembe folyt a vörös telihold.

És így bolyongok most a téli erdőn,
és várok rá, hogy izzadt tested eljön;
ágyunk füvét felverte rég a fagy,
s az orkánban vonagló fák alatt
űzöm fehér, mezítlen árnyadat,
s a fellegektől kérdem, merre vagy;
hol melled, mely ruhádon átdagadt,
s csípőd, amelyre gyöngyvirág tapadt,
s a dús bozót s az eprek a bozótban?
Mért nem jössz? Várlak még a fák alatt.

A dombon, nézd, a sziklák, mint a nyársak
merednek, lassú szél nyög és a hársak
hasadt odvából tejszín nyál csorog;
a tar bozót mélyében párzó árnyak
inognak s a fák széttárt lábbal állnak
tótágast, mint mezítlen asszonyok,
s   é n   t é b o l y o d v a   h e m p e r g e k   a   h o l t
a v a r b a n ,   h o l   s z e r e l m ü n k   f é s z k e   v o l t ,
s   v o n a g l ó ,   i z z a d t   t e s t e d é r t   ü v ö l t ö k .
...Vérembe folyt a vörös telihold.

/François Villon: Szerelmes ballada D'Aussigny Yssabeau-nak

Faludy György átköltésében/

...testemből messzeszökve ünnepel ma;

                         Halált.

                                    Nem életet.

hogyan költözhetnék mindenestül

egyetlen elragadtatott tekintetembe, hogy még

szemem se lássék: ne zavarja

a tiszta látszást holmi látvány; hogyan boruljak

le térd nélkül, minden nélkül:   m i    e l ő t t ?

                                                                    ennyire

nem tudni csak azt lehet, amit tudtunk egyszer, egyszer

tudni fogunk, de mit   g y a k o r o l n i    (már csak

kényszerítő alkalom híján is) mód nincs ami

a halálosan biztos tudás két csillagmetszeti pillanata

között:   e l k é p z e l h e t e t l e n

/Fodor Ákos/

KÖZELEG

 

Majd kiszáll a bábból a lepke,

közeleg szép nyarunk kora:

fölesküszöm szelíd kezedre,

hogy el ne hagyjalak soha.

 

Színed előtt állok egész nap:

ha nem látsz, akkor is neked

vagyok, s álmodom - mert az enyém vagy -

szabadító hűségemet.

 

Nappal  szemed zöldell fölöttem

éjjel álommal szád itat...

Tereld  oly pályákra körödben

kóválygó csillagaimat,

 

hol a gyönyör ha elparázslik,

már a gyöngédség felragyog:

hol, így vagy úgy, mindig világit,

egyetlen, felséges napod.



/Garai Gábor/

 

                          szivemet veri
                          a rendfenntartó idő;
                          szivem visszaüt

                               "Szónál szebbet súgsz.

                                Kezdete és vége nincs.

                                Ölelsz,

                                          ölellek."

"Szállongó falevél.
Lelassul az idő,
mikor a földhöz ér.

A harmatos kertben sétálunk ketten.
Belőle macska lett.
Én embernek születtem."

                           /H.Gy./
 

Ray Bradbury : A ködkürt

       Kinn a hűvös vízen, távol a parttól a köd jöttére várakoztunk minden éjszaka, és a köd jött is, mi pedig beolajoztuk a réz szerkezetet, és meggyújtottuk a ködlámpát a kőtoronyban. Akár két madár a szürke égbolton - így éreztük magunkat, McDunn meg én, és csak küldözgettük kifelé a tapogatózó sugarakat, vörös, fehér, vörös, hogy a magányos hajók észrevehessék. És ha netán nem látták volna meg a lámpánk fényét, még mindig ott volt a hangunk, a ködkürt hatalmas, mély süvöltése, hogy a ködfoszlányon átremegve felriassza a sirályokat, mintha egy pakli kártyát szórnának szét, s hogy tajtékos-magasra verje a hullámokat.
- Kicsit magányos itt az élet, de már te is megszoktad, ugye? - kérdezte McDunn.
- Meg én - mondtam. - Kellemes társalgó vagy, hál' istennek.
- Nos, hát holnap te vagy a soros - szólt mosolyogva McDunn -, hölgyekkel táncolsz majd és gint iszol.
- És neked, McDunn, mi jár az eszedben, ha itt hagylak magadra?
- A tenger rejtelmeiről gondolkodom.
McDunn pipára gyújtott. Hideg, novemberi este volt, negyed nyolc felé jár az idő, fűtöttünk, a fénycsóvák szanaszét csapdostak, s a ködkürt szakadatlanul búgott a torony hosszú torkában. A part hosszában száz mérföldnyire sem akadt város, csak egy elhagyatott út futott a kihalt vidéken át a tengerhez, az úton elvétve néhány kocsi, a parttól két mérföldnyi hideg víztükör a szigetünkig, s a vízen néha egy-egy hajó.
- A tenger rejtelmei - folytatta elgondolkozva McDunn. - Tudod, az óceán a legnagyobb istenverte hópehely, ami csak létezik. Ezer formát, ezer színt ringat hömpölyget, két egyforma sincs köztük. Furcsa. Egy éjszakán, pár évvel ezelőtt, egyedül voltam éppen, hát valahány hal csak él a tengerben, mind itt bukkant felszínre. Valami arra késztette őket, hogy beússzanak ide az öbölbe, remegő félelemmel heverjenek a víz felszínén, s mereven bámuljanak a toronyból áradó fénybe, ahogy egyre vörösről fehérre, vörösről fehérre váltott, én pedig egészen jól láttam a fura szemüket. Kirázott a hideg. Olyan volt, mintha egy óriási pávafarok mocorgott volna odakint, egészen éjfélig. Akkor aztán se szó, se beszéd, elillantak, tovaúsztak, mind a milliónyian. Valahogy olyasféleképpen képzelem, hogy tán istentiszteletre gyülekeztek itt össze, azért tettek meg ki tudja hány mérföldet. Furcsa. De gondold csak meg, vajon milyennek láthatják ők ezt a tornyot, hiszen hetven lábnyira magasodik a víz fölé, égi fényt sugároz, és szörnyű hangon ad hírt önmagáról. Ezek a halak nem jöttek vissza, soha többé, de nem gondolod, hogy míg itt voltak, az Isten színe előtt érezték magukat?
Megborzongtam. Kipillantottam a tenger hatalmas, a Semmitől a Seholig nyújtózó, szürke szőnyegére.
- Ó, a tenger az nagy dolog - McDunn idegesen hunyorgatva pöfékelt. Ideges volt már egész nap, de nem mondta meg, miért. - Akármennyi motorunk van, meg úgynevezett tengeralattjárónk, tízezer évszázad is beletelik, mire betehetjük a lábunkat az elsüllyedt földrészek valódi mélységeibe, ezekbe a tündérbirodalmakba, s mire megtudjuk, mi a valódi rémület. Gondold el, odalenn, a mélyben, még mindig Krisztus előtt 300 000 van. Amíg mi trombitaszóval parádéztunk körös-körül, és nyirbáltuk egymás országát meg fejét, ezek a birodalmak odalenn éltek tizenkét mérföld mélyen, a tenger hidegében, s egy olyan korban, amely az üstökösök farkával egy idős.
- Hát bizony elég vén lehet az a világ.
- Gyere csak! Valami különleges mondani valót tartogatok számodra.
Kényelmesen másztunk felfelé a nyolcvan lépcsőfokon, közben beszélgetünk. A tetőszobában McDunn eloltotta a belső lámpát, hogy az üvegtábla ne tükrözze a fényét. A világítótorony nagy szeme halkan zümmögve, könnyedén forgott olajozott foglalatában. A ködkürt szabályosan, tizenöt másodpercenként felsüvöltött.
- Bőg mint egy állat, mi? - bólogatott önmagának McDunn. - Egy nagy, magányos állat üvölt az éjszakában. Itt üldögél, tízmilliárd év permén, és kiáltozik a mélység felé: Itt vagyok, itt vagyok, itt vagyok! És a Mélység válaszol neki, igenis, válaszol. Te még csak három hónapja vagy itt, Johnny, jobb, ha előkészítlek. Valami - mondta, és a sűrűsödő ködöt vizsgálta -, valami minden esztendőben, körülbelül ilyenkor, eljön meglátogatni a világítótornyot.
- A halak rajzása, amiről beszéltél?
- Nem, ez valami más. Eddig nem akartam mesélni erről, nehogy bolondnak higgyél. De tovább nem halogathatom, mivel a naptáramban pontosan feljegyeztem, még tavaly, hogy ez lesz az az éjszaka, a mai éjszaka, amikor megérkezik. Nem is akarok hosszasan beszélni a dologról, úgyis meglátod a tulajdon szemeddel. Most csak telepedj le itt, holnap aztán, ha akarod, becsomagolhatod a hátizsákodat, a partra furikázhatsz a motorcsónakkal, a kocsid ott parkol a vitorlásmólónál, beleülhetsz, és visszahajthatsz valamelyik kisvárosba, és pocsékolhatod az éjszakáidat, amire akarod, én ugyan nem faggatlak, nem is hányok a szemedre semmit. De, tudod, ez a dolog három ével ezelőtt kezdődött, és azóta most először van itt velem valaki, aki igazolhatná. Tehát csak várj és figyelj.
Eltelt fél óra, közben alig váltottunk néhány suttogó szót. Mikor már eluntuk a várakozást, McDunn fejtegetni kezdte nekem valamelyik elgondolását. Volt valami elmélete magáról a ködkürtről is.
- Valamikor régen, sok évvel ezelőtt egy ember kószált az óceán mentén, megállt egy hűvös, fénytelen parton és így szólt: "Szükségünk volna egy hangra, hogy a vizek felett szálljon, és óvatosságra intse a hajókat: én megalkotom ezt a hangot. Olyan hangot alkotok mint az eddig-telt-idők, az eddig-volt-ködök összessége: olyan hangot alkotok, amely egész éjszaka vár reátok, mint az üres ágy, és mint az üres ház, ha kitárjátok a kaput, de olyan is lesz, mint ősszel a lombja fosztott fák. És hasonló lesz ez a hang a délre szálló madarak rikoltásához is, meg a novemberi szél és tenger sikoltásához is a szirtes, hűvös partokon. Eltéveszthetetlen, egyedülálló hangot alkotok, hogy akárki hallja, zokogjon a lelke, melegebb legyen az otthona, és hogy a távoli városokban mindenki, akinek csak a füléhez ér, érezze magát jobban odahaza. Megalkotom a hangot és a szerkezetét, és az emberek Ködkürtnek nevezik majd el, és aki csak hallja, rádöbben, milyen siralmas az örökkévalóság, és milyen kurta az élet.
A ködkürt felsüvöltött.
- Azért találtam ki ezt a történetet - mondta nyugodtan McDunn -, mert magyarázatot próbálok adni arra, hogy miért jár vissza ide a világítótoronyhoz az a valami. Azt hiszem, a Ködkürt hívogatja, ő pedig jön...
- De hát... - kezdtem.
- Pszt! - szakított félbe McDunn. - Oda nézz! - és a Mélység felé mutatott.
Valami úszott, egyenesen a világítótorony felé.
Hideg éjszaka volt, mint mondtam, a magas torony csupa hűvösség, a fény hol eltűnt, hol felvillant, és a ködkürt csak búgott és búgott a rojtos ködfoszlányokon át. Nem láttunk messzire, nem láttunk tisztán, de a Valami útját a mélységes, nyugodt, sárszürke vizek mozgása jelezte az éji világ körül, és itt álltunk mi ketten, magányosan, a magas toronyban, amott kint pedig, a távolban először csak a felszín fodrozódott, a fodrozódást hullám követte, és taréjos, bugyborékoló tajték. És akkor egy fej emelkedett a hideg víztükör fölé, egy hatalmas, fekete fej, óriás szempárral, és az tán felbukkant a nyak. És utána... nem, nem a test, csak a nyak, még mindig a nyak! A karcsú, gyönyörű nyakon ülő fej jó negyven láb magasra nyúlt a víz fölé. Csak ezután merült fel a föld alatti mélységekből a test, mint valami fekete korallok, kagylók, rákok borította kis sziget. És akkor csapott egyet a farkával. Mintegy kilencven-száz láb hosszúra becsültem a csodaszörnyet a fejétől a farka hegyéig.
Már nem is tudom mit mondtam. De mondtam valamit.
- Csak nyugalom, fiam, nyugalom! - suttogta McDunn.
- De hát ez lehetetlen! - nyögtem.
- Nem, Johnny, mi vagyunk lehetetlenek. Ez itt pontosan olyan, mint tízmillió éve mindig. Nem változik. Csak mi és a part, csak mi változunk, mi lettünk lehetetlenek. Csak mi.
A lény lassan, hatalmas, sötét méltósággal úszott odakinn a jeges vízen. A köd fel-alá hullámzott körülötte, és időnként el-el mosta a körvonalait. Egyik szeme azonban, mint holmi magasra emelt jelzőtárcsa, felfogta, magába itta és visszavillantotta a mi lámpánk roppant fényét, vörösen, fehéren, megint vörösen és megint fehéren, mintha üzenetet közölt volna, holmi ősi rejtjelkulcs szerint. És olyan nesztelen volt, mint a köd, amelyben úszott.
- Hiszen ez valami dinoszauruszféle! - Lekuporodtam, és megkapaszkodtam a lépcsőkorlátban.
- Igen, olyasfajta.
- De hiszen az már kihalt.
- Nem, csak elrejtőzött a Mélységben. Mélységes mélyen, a legmélyebb mélység mélyére. És ez most nem csak puszta szó, Johnny, hanem üzenet, igazi üzenet, azt jelenti: a Mélység. És ebben az üzenetben benne van a világ minden hidege, homálya és mélysége.
- És most mit csináljunk?
- Hogy mit? Végezzük a munkánkat, nem hagyhatjuk félbe. Amellet mi itt nagyobb biztonságban vagyunk. Mint bármelyik hajó, amely partot szeretne érni. Ez a valami akkora mint egy torpedóromboló, és majdnem ugyanolyan gyors is.
- De vajon miért jön ide, éppen ide?
A következő pillanatban már tudtam a feleletet.
Felsüvöltött a ködkürt.
És a szörny válaszolt neki.
Egy kiáltás szállt évmilliók vizén és ködfoszlányain át. Egy kiáltás, olyan gyötrelmes, olyan magányos, hogy tetőtől talpig beleborzongtam. A szörny kiáltott a torony felé. A ködkürt újra süvöltött. Megint felbömbölt a szörny. Aztán a ködkürt. A szörny pedig kitátotta hatalmas, csupa fog száját, és a hang, amely elhagyta a torkát, maga a ködkürt hangja volt. Magányos, végtelen, távoli. Az egyedüllét hangja, a parttalan tenger, a hideg éjszaka és a különállás hangja. Ez volt a hang.
- Nos - suttogta McDunn -, most már tudod, miért jön ide?
Bólintottam.
- Tudod, Johnny, ez a szegény szörny talán egész álló éven át ott fekszik valahol, ezer mérföld messze, és várja, hogy eljöjjön az ideje, és az is lehetséges, hogy már millió esztendeje él ez a magányos teremtmény. Képzeld csak el azt a millió éves várakozást; te vajon tudnál-e ilyen sokáig várni? És tán éppen ő az utolsó ilyen lény. De akárhogy is van, öt évvel ezelőtt emberek szálltak itt partra, és megépítették ezt a világítótornyot. És felszerelték rá a ködkürtjüket, és azóta bőgetik, a hangja pedig egyre száll, száll arrafelé, ahol te élsz, álmaidba temetkezve, és csak emlékezel, emlékezel egy tengeri világra, amelyben ezernyi magadfajta lény élt, mert most egyedül vagy, egészen egyedül, ez a világ már nem a te világod, ebben a világban neked el kell rejtőzködnöd. Ámde a ködkürt hangja felzúg és elhallgat, felzúg és elhallgat, te pedig felrezzensz a Mélység iszapos fenekén, a szemed kitágul, mint egy két láb nagyságú fényképezőgép lencséje, és megmoccansz, lassan, lassan, hiszen fölötted az egész óceán, és a válladra nehezedik. Csakhogy a ködkürt halk, meghitt hangja áthatol ezer mérföldnyi vízen, a gyomrodban fellángol az éhség tüze, és te emelkedni kezdesz., lassan, lassan. Táplálkozol, tőkehalakat, pontyokat nyelsz el hatalmas kortyintásokkal, meg medúzák egész áradatait, és emelkedsz, lassan emelkedsz, miközben telnek-múlnak az őszi hónapok, a szeptember, amikor útnak ered a köd, az október, amikor sűrűsödik, és miután napról napra, óráról órára néhány lábnyi emelkedéssel biztosítottad magadnak a szükséges légnyomást, november végén már megközelíted a felszínt, és még életben vagy. Mert lassan kell haladnod: ha hirtelen felbukkansz, szétrobbannál. Így aztán teljes három hónapig tart, míg felmerülsz, és jócskán pár napig az is, míg a jeges vízen elúszol a világítótoronyig. ÉS akkor, Johnny, végre megérkezel, és ott vagy, odakinn, az éjszakában, te, a világ legnagyobb, istenverte szörnyetege. Emitt meg a világítótorony, és szólongat szakadatlan, hosszú nyaka akár a te nyakad, magasan nyúlik a víz fölé, a teste éppen olyan, mint a te tested, és a mi a legfontosabb, a hangja szakasztott a te hangod. Érted már, Johnny, érted már?
A ködkürt süvöltött.
A szörny válaszolt.
Én pedig láttam és éreztem mindent - az évmilliókig tartó, magányos várakozást valakinek a visszatértére, aki nem tér vissza többé soha. Az évmilliókig tartó egyedüllétet a tenger fenekén, ezt a tébolyítóan töméntelen időt, odalenn, miközben az égről eltűnnek a kétéltű madarak, a szárazföldön felszikkadnak a mocsarak, eljön a lajhárok és a kardfogúak korszaka, aztán kőszénkátránnyá válnak ezek is, és végül, mint megannyi termeszhangya, emberek rohanják meg a dombokat.
Süvöltött a ködkürt.
- Ez a szerencsétlen teremtés - mesélte McDunn - tavaly csak keringett a torony körül, körbe-körbe egész éjjel. Nem jött túlságosan közel, azt is mondhatnám, töprengett. Talán félt. És dühös is lehetett, a hosszú utazás után. Másnap azonban váratlanul felszakadt a köd, fényesen sütött a nap, és az és olyan kék volt, mint valami festmény. A szörny pedig tovaúszott, mert meleg volt, és csend lett, és nem is jött többet vissza. Úgy gondolom, hogy egész éven át ezen tűnődhetett, és derekasan átgondolta a dolgot, minden szempontból.
A szörny most már csak százyardnyira volt tőlünk, és felváltva szólongatták egymást, a ködkürt meg ő. A szeme hol fellángolt, hol jéggé dermedt, hol fellángolt, hol jéggé dermedt, amint a fény érte.
- Micsoda élet lehet - mondta McDunn. - Szüntelenül várni valakit, aki nem tér vissza soha többé. Mindig jobban szeretni valakit, mint ahogyan az szeret téged. Egészen addig, amíg már nem lesz más vágyad, mint elpusztítani azt a valakit, bárki legyen is, hogy többé ne gyötörhessen.
A szörny egyszerre száguldani kezdett a világítótorony felé.
A ködkürt felsüvöltött.
- Lássuk csak, mi lesz most - szólalt meg McDunn.
Kikapcsolta a ködkürtöt.
S a következő percben olyan mérhetetlen csend támadt, hogy a csupa üveg toronyszobában világosan hallottuk a szívverésünket, meg a lámpa lassú, olajozott, forgását.
A szörny megtorpant és megdermedt. Szemének roppant vetítőlámpája villogott. Kitátotta száját. Tompa mordulás tört fel belőle, mint valami vulkánból. Ide-oda kapkodta a fejét, mintha a ködben szétoszló hangot kutatta volna. Aztán a toronyra meredt. Újra felmordult. És akkor lángot vetett a szeme. Felmagasodott, örvénybe kavarta a vizet, és gyötrődő haragot sugárzó szemmel nekirontott a toronynak.
- McDunn! - ordítottam. - Kapcsold be a kürtöt!
McDunn ügyetlenül matatott a kapcsoló körül. De alighogy sikerült felkattintania, a szörny felágaskodott. Egy futó pillanatig láttam irdatlan mancsát, az ujjszerű nyúlványok között pikkelyesen csillanó úszóhártyákkal, amint lecsapott a toronyra. Dühödt jobb pofáján a roppant szem közvetlenül előttem izzott, mint valami hatalmas katlan, akár beleugorhattam volna egy nagy sikoltással. A torony megrázkódott. Süvöltött a ködkürt, a szörny visszasüvöltött. Mancsával megragadta tornyot, és végigkarmolta az üveget, hogy az szilánkokban hullott a nyakunkba.
McDunn elkapta a karomat.
- A földszintre!
A torony megbillent, megremegett, és engedni kezdett. A ködkürt és a szörny egyszerre bömböltek. Lebotorkáltunk, illetve inkább lebukdácsoltunk a lépcsőn.
- Gyorsan!
Éppen akkor értünk le, amikor a torony dőlni kezdett mellettünk. Bebújtunk a lépcső alá, a kis kőkamrába. Ezernyi rázkódás remegtette meg, amint a szikladarabok alázáporoztak, majd váratlanul a ködkürt is elhallgatott. A szörny rázúdult a toronyra. A torony leroskadt. McDunn meg én térdre estünk, és görcsösen egymásba kapaszkodtunk, mialatt kinn összeomlott a világ.
Aztán minden véget ért, nem volt más, csak a sötétség, és a szirteket mosó hullámverés.
Ez, és még egy hang.
. Figyelj csak - szólalt meg nyugodtan McDunn -, figyelj.
Vártunk egy pillanatig.
És akkor meghallottam. Először a hatalmas, mindent magába szívó sóhajtást, s aztán a jajveszékelést, amint az óriási szörny zavarodottságát, magányosságát panaszolta, s ez a sirám magába zárt bennünket, beburkolt, fölénk borult, és kamránkat, mint valami vastag kőfal, körülvette testének mindent betöltő, émelyítő kipárolgása. A szörny zihált és kiáltozott. Eltűnt a torony. Eltűnt a fény. És eltűnt az a valami, ami ideszólította őt az évmilliók távlatából. A szörny kitátotta a száját és süvöltözött. Akárcsak egy ködkürt süvöltött volna újra meg újra. Kinn a tengeren pedig hajók úsztak tova, nem lelték a fényt, nem láttak semmit, de amint elhaladtak erre ezen a késő éjjelen, a hang hallatán azt gondolhatták: "ez az, ez az, ez a magányos hang, a Magány Öblének kürtje. Minden rendben van. Megkerültük a fokot."
És így telt tovább az éjszaka.

       Forrón, sárgán tűzött a nap másnap délután, amikor megérkeztek a mentők, hogy kiássanak bennünket a kövek alól, a kamránkból.
- Magától omlott össze, ennyi az egész - állította határozottan McDunn. - Alig néhány pocsék hullámot kaptunk, máris szétmállott. - A karomba csípett.
Nem is akadt semmi látnivaló. Az óceán nyugodt volt, az ég kék. Csak a leomlott torony köveit és a parti sziklákat borító zöldes anyag árasztott magából erős algabűzt. Körös-körül legyek zümmögtek. Az óceán üresen mosta a partot.
A következő évben új világítótornyot építettek, de én abban az időben már egy kisvárosban dolgoztam, volt feleségem, jó meleg kis házam, ahol őszi éjszakákon sárgán izzott a parázs, az ajtókat jól becsuktuk, és a kémény csak úgy pöfékelte a füstöt. Ami McDunnt illeti, megint ő lett a toronyőr, de a tornyot az ő tervei szerint építették meg, acélvázzal erősített vasbetonból.
- Biztonság kedvéért - jelentette ki.

       Az új világítótorony novemberben készült el. Egyszer, késő este lehajtottam a partra, egyedül, megállítottam a kocsimat, átnéztem a szürke víztükör fölött, és hallgattam, amint odakinn, a távolban felsüvölt a ködkürt, egyszer, kétszer, háromszor, négyszer percenként, magányosan.
Hát a szörny?
Soha többé nem jött vissza.
- Elment - mondta McDunn -, visszatért a Mélységbe. Megtanulta, hogy semmit sem szabad túlságosan szeretni. Visszatért a Mélység legmélyére, várakozni, újabb évmilliókon át. Ó, a szegény jószág! Várni, várni ott a távolban, amíg ezen a nyomorult kis planétán jönnek-mennek az emberek. Várni, egyre csak várni...
Ültem a kocsimban, és füleltem. A ködben nem láttam a világítótornyot, sem a Magány Öblében égő lámpa fényét. Csak a kürtöt hallottam. Úgy süvöltözött, mintha a szörny szólongatta volna.

Csak ültem ott, és azt kívántam, hogy bár tudnék mondani valamit.


 

a hópehely és

árnyéka találkozik

végül a földön;

december. Éjfél.

Életemnek is körül-

belül mélypontja

/Fodor Ákos/

Vannak megfogalmazhatatlan érzések. :(

You have to trust me!

Halogatással lehet csak igazán precízen nagy fájdalmat okozni!

A megbékélés vajon cél, vagy eszköz?

"A szeretők tengernél, napnál, időtlen térnél többet nem akarnak,

                                                                  kevesebbel be nem érhetik."

                                                                        /Fodor Ákos/

...csak jó lenne megint lefelé sétálni ezen az utcán, akkor és ott. Talán ma minden máshogy lenne. :[

A szeretet szabaddá tesz. Megengedi a szabadságot, sőt nem csak hogy megengedi, de erősíti is azt. Bármi, ami a szabadság ellen van, az valójában nem szeretet, hanem valami más.

A szeretet és a szabadság együtt járnak, ugyanannak a madárnak a szárnyai.

...megteremti számunkra mindazt, amit valóságunk megadni képtelen.

...azzal indult, hogy valami piszkosul hiányzott belőle.

Pótolhatatlanul. :(

Megírtam.

Kicsit jobb lett. :((

"...a tüzet táplálni kell, a víz az vigyáz magára."

Kezdetben vala a semmi, ami felrobbant.

wiki

Csak feküdni a fűben, érezni a bőrömön a nap melegét, beszívni a föld illatát, és nézni a felhőket ahogy a fejem felett vonulnak...

Kemény páncélja óvja, védi.
Látszata semminek hazudja.
Gyönyörködtető értékét hívogatóan finom puhaság öleli.
Csábító kitárulkozása hiteget, kincséhez közel csak pillantásod férkőzhet. Ha hozzáérsz, összezárul. Ha nincs szerencséd meg is sebez. 

Hiába próbálnád szelidíteni, érintésed nem fogja tűrni soha.

Magábazárkózását erőszakkal csak halála árán oldhatod.

Az őrületbe olyan egyenes út vezet, eltévedni sem lehet!

... csak az a rossz, ami bármilyen módon kapcsolható emberhez. Minden más csodálatos.

Azt álmodtam, hogy mind kihalt a földről
Az ember és a föld csak élt tovább.
Tavasszal kicsíráztak a göröngyök
És kivirítottak a violák.
A madarak vígabban énekeltek
És gondtalanul járt a szende őz,
A gólyák télre ismét útra keltek
És százszor szebben múlt a csendes ősz.
A börtönök küszöbét dudva verte,
Kivirágzottak az utcakövek,
Illat tömjéne szállt áldón az estbe
S örökre elhervadt a gyűlölet.

                          /Juhász Gyula/

...azért jó sírni, mert a víz eltakarja a könnyeket. S az ember olykor hajlamos is elhinni, hogy pusztán azért nedves az arca, mert megmosta.

"Nagy kölcsön, tartozni nem akarok,
Szerelmet nem-szeretni szeretek,
Csak gúnyolni: ő az élet halála.
Sír és kacag, s ezt egy szusszra csinálja."

Kívül is, belül is.

Hiába gőzölög a forró pára ha lélegzem.

Hazudik.

A főzés arra való, hogy a becsületes igyekezetet eltérítse tébolyhoz vezető útjáról.

Felülkerekedni akkor tudunk a bennünket körülvevő világ szorongató ellentmondásain, ha előbb önmagunkat győzzük le.

Téboly és bánat – azaz elszomorítóan abnormális a világ. :(

   "A padlásteret éppen két festőnő lakta, az egyik a déli szobájába került, a másik az északiba. A déli megirigyelte a festőnek valóbb északi világosságot, így aztán két hétig acsarogtak. Reggelinél nem váltottak szót, és postájuk állítólagos eltűntéért egymást vádolták. Végül egymásba szerettek. Ezután már csak az északi festőnő festett – akttanulmányokat a déliről, aki naphosszat állt neki modellt a "jó" fényben. A házban való meztelenkedés ellen panaszt tett az ugyancsak ott időző clevelandi írónő, a leszbikusság esküdt ellensége, aki különben álmatlansággal küzdött, mert, mint panaszolta, zavarja a tengermorajlás. Inkább talán a két szerelmes csatájának hangjai zavarhatták, de azért az idejét a házban már többször hosszabbította. Panaszai is megszűntek, mihelyt a másik házi irónő azt javasolta, rendezzenek szereposztásos olvasópróbát a drámaírónő készülő művéből. Ami sikerrel megtörtént, s a ház boldogan elcsendesedett."

                                                            /John Irving: Garp szerint a világ – részlet/

[...]

Mennyivel könyebb volna,
Hogyha két életem volna.
Egyet örökre odaadnék neked,
A másik szabad lenne,
Minden nap szárnyra kelne,
S mindenkit szeretne, akit lehet.

[...]

Hogyha két életem volna,
Az egyik gyengéd volna,
Magadhoz láncolhatnád.
De a másik örök volna,
S ha a világ elpusztulna,
Akkor is tovább lobogna.

Mindenki kisebbség

Az ember kisebbségben élő lény. Kisebbség attól a pillanattól fogva, hogy kibújik az anyaméhből, éles fény szökik a szemébe, hideg levegő hasít a tüdejébe, s miközben a körülötte tevékenykedő óriások riasztó hangját hallja, bőrét dörzsölő, sprőd anyagokba burkolják érzékeny testét.
 

Amikor nevelése kezdetét veszi, az ember kisebbségben él családjában is. A kell és a nem szabad világa mindenkit ráébreszt arra, hogy egyedül maradt, s nincs segítségére, hogy a civilizáció következtében mindenki más is ugyanezt élte és éli át, mert mindenki más is éppoly egyedül van, mint ő.

Élete első pillanatától kezdve, de különösen véges egzisztenciájának megsejtésétől fogva minden ember egyszemélyes kisebbség. Kisebbségi létét a halál pecsételi meg, mellyel végképp egyedül kell szembenéznie. Az ember ezért különféle közösségekbe tömörül: ezek legősibb formája a hit védőernyője által létrehozott közösség.

Élete egy nem is rövid szakaszában - gyermekkorában - fizikai értelemben is mindenki kisebb(ségi). Ennek súlyos következményei lehetnek, különösen ha az iskola intézményes keretei között érvényesül az elnyomó pedagógia. A neveltetés során szerzett élményeiket sokan felnőtté és többségivé válva saját gyermekeiknek adják át, mintegy eljátszva, min kellett korábban nekik maguknak keresztülmenniük. Sőt a gyerekként a családban vagy az iskolában elszenvedett erőszak ott lapulhat a későbbi felnőttek másokkal szemben érzett gyűlölete mögött is.

Különös, hogy számos fontos tudomány: matematika, történelem, irodalom és biológia mellett, melyekből ki többet, ki kevesebbet hasznosít a későbbiekben, az emberi lélektan: a gyermekkor, a nevelés, a felnőtté és a szülővé válás lélektana nem kötelező tárgya az iskolai oktatásnak, noha matematikus, történész, irodalomtudós és biológus sokkal kevesebb gyermekből lesz, mint felnőtt és szülő. Elnézve társadalmi viszonyainkat, a mindennapjainkban tapasztalható, nemzedékről nemzedékre továbbgörgő indulatot és erőszakot, úgy látom, erre a tudásra szorulnánk rá leginkább, feltéve persze, hogy mentálisan egészséges társadalomban kívánunk élni.

A tradicionális közösségek és világnézetek biztonságát elvesztő modern ember személyes életébe és halálába zárva szüntelen kisebbségi helyzetben él, csak szeretne és hajlamos is megfeledkezni erről. Szüntelen kisebbségben él, legyen akár milliárdos, miniszterelnök, költő vagy kritikus. Hozzá képest mindenki más, és szemein kinézve a többieket ők-nek látja, míg önmagát szüntelenül én-nek. Ezt az ellentmondást különféle kollektívumok által igyekszik feloldani. Leginkább önnön kínzó magánya, azonosságtudatának elbizonytalanodása elől bújik különböző ideológiák sáncai mögé, a terhes tudástól akár élethosszig megkímélő rejtekbe. A félelem, mely a sejtéshez társul, hogy az ember végtelenül egyedül van, leggyakrabban a külvilágban keres magyarázatot.

Az ember fél, ezért tereli el és személyesíti meg félelmeit különféle ellenségképekben, hogy magát hozzájuk képest másnak, különbnek tartva (rosszabb esetben azokat gyűlölve, még rosszabb esetben diszkriminálva, és a legrosszabb esetben módszeresen likvidálva) szabadulni próbáljon szorongásainak egy részétől. Az ellenségképeket gyakran társadalmi kisebbségekben találja meg.

A szüntelen kisebbségben élő ember szívesen ölt magára közösségi szimbólumokat: vallási, nemzeti jelképeket vagy akár öltönyt-nyakkendőt, netán szakadt farmert. Minden személy, minden egyszemélyes kisebbség valamilyen közösség, sőt többféle közösség része, s ezt igyekszik kifejezésre juttatni: így fogalmazza meg helyét a világban. Létünket, puszta egzisztenciánkat sem igen tudnánk elképzelni e csoportok támogató léte nélkül. Szükségünk van tehát a közösségekre, sokunknak a civilizációnk egyik alappillérét képező vallásokra is, csak attól az agressziótól kellene szabadulnunk, mely a saját közösség hiányzó biztonságérzetét vagy azonosságtudatát az individuumokkal vagy más közösségekkel szemben próbálja erősíteni.

Tudomásul kell vennünk az individuális és közösségi létezésünk között feszülő ellentmondásokat, és együtt kell élnünk velük. Az irodalom abban is segít, hogy szokások és közösségek közepette megfogalmazzuk egyedi vagy kollektív kisebbségi létünket, így szokások és közösségek határai felett közös tudássá tegyük tapasztalatainkat, s ezáltal lépjünk túl kisebbségi mivoltunk határain. Az emberi léthez nélkülözhetetlen civilizáció amúgy is elfedi, el kell hogy fedje azt, ami a lehető legközösebb bennünk, s aminek megvallásához szintén nincs más eszközünk, mint a művészet.

Paradoxon? Igen, az. Ilyen és ehhez hasonló ellentmondások között telik kiszabott életidőnk. De soha, semmilyen körülmények között nem lenne szabad megfeledkeznünk arról, hogy mindannyian kisebbségiek vagyunk. Egyedi és megismételhetetlen teremtmények: személyek, akiknek egyediségében a mindenség egésze visszhangzik. Így kell a magunk és a másik ember méltóságára tekintenünk; így kell megóvnunk magunkat és másokat is közös ösztöneinktől.

Az eredeti cikk itt olvasható

Minden reggel amikor felkelek, belenézek és látom.

Nem volt mindig ott, úgyhiszem talán egy hónapja jelenhetett meg benne?
De most ott van. Kísért.

Az elmúlt kísértete ő.

Emlékeztetni jött, vádolni, s azt is tudom ki és mi hívta életre.

...please, let me sleep.

I don't wanna have any sleepless night...  :(

[....]

Oh, Karenin, it's so good to see you eat again...

I was forced to love my mother, but not to love this dog. You know, Thomas... maybe, maybe I love her more than I love you. Nor more. I mean in a better way.
I'm not jealous of her. I don't want her to be different. I don't ask her for anything back. 

Look, she is smiling...

Don't be scared, Karenin. You won't feel any pain there. It'll be beautiful there.

Don't be scared...

Don't be scared...

An jenem Tag im blauen Mond September
Still unter einem jungen Pflaumenbaum
Da hielt ich sie, die stille bleiche Liebe
In meinem Arm wie einen holden Traum.
Und über uns im schönen Sommerhimmel
War eine Wolke, die ich lange sah
Sie war sehr weiß und ungeheuer oben
Und als ich aufsah, war sie nimmer da.

Seit jenem Tag sind viele, viele Monde
Geschwommen still hinunter und vorbei.
Die Pflaumenbäume sind wohl abgehauen
Und fragst du mich, was mit der Liebe sei?
So sag ich dir: ich kann mich nicht erinnern
Und doch, gewiß, ich weiß schon, was du meinst.
Doch ihr Gesicht, das weiß ich wirklich nimmer
Ich weiß nurmehr: ich küßte es dereinst.

Und auch den Kuß, ich hätt ihn längst vergessen
Wenn nicht die Wolke dagewesen wär
Die weiß ich noch und werd ich immer wissen
Sie war sehr weiß und kam von oben her.
Die Pflaumenbäume blühn vielleicht noch immer
Und jene Frau hat jetzt vielleicht das siebte Kind.
Doch jene Wolke blühte nur Minuten
Und als ich aufsah, schwand sie schon im Wind.

                       /Bertolt Brecht - Erinnerung an die Marie A./

...you know that road...

...you know exactly where it ends.

And I know that's not where you want to be.

...mert a világ számtalan arca téged mutat.

Benne is ott voltál egy kicsit, pedig te még nem éltél amikor ő már nem. De a tekintete mindent elárult.

Másságod hát nem égbekiáltó egyáltalán, de ezt eddig is tudtad.
Mindössze csak én vagyok túl fiatal, nekem még minden dolog új.

Terezaként látnálak én is szívesen öregnek, s az indok is hasonló.  :(

"A HAZUGOK ORSZÁGA

Magyarország olyan forradalmat csinált, amilyet tudott szegény, de Marat-kat bizonyisten különbeket érdemelt volna. Dr. Guillotinük nincs a mi terroristáinknak, de nyakazni a mieink jobban tudnak, mint a franciák. Agyonrémített, borzasztó időben élünk, s nem volna csoda, ha az öregek visszakívánnák a Bach-korszakot. A Bach-korszak őszinteségét tudniillik, mert a Bach-korszak legalább őszinte volt. A Bach-korszakban tudtuk, hogy ki az ellenségünk és ki a barátunk. Talán minden országban s minden korszakban több volt a nyíltság, kevesebb a hazugság. Jönnie kellett a magyar koalíciónak, hogy a históriában minden hazugságra rálicitáljon. Jönnie kellett a magyar koalíciónak, hogy bebizonyítsa: nincs csoda. Nincs határa az emberi ostobaságnak, s nincs nagyobb úr az életben a hazugságnál. Valamikor a magyar frazeológiában a koalíció olyan fogalom és szó lesz, mint Hosztalek.

Már az ellenkezőjében sem lehet bízni, ha a koalíció ígér valamit. Eddig még csak eligazított bennünket a két zsidó vigéc anekdotája. "A Stern azt mondja, hogy Lembergbe megy, nehogy azt higgyem, hogy Lembergbe megy, tehát Lembergbe megy." A mi politikai vigéceink hiába mondják, hogy Lembergbe mennek, még vigéc-ravaszsággal se süthetjük ki, hova mennek. Jaj, ha ők valamit teljesíteni akarnak. Ha ők azt mondják: "ezt nem csináljuk", holt-bizonyos, hogy megcsinálják. De rosszul és tisztátalanul, mert Perczel Dezső használt zsebkendője a tisztaság szimbóluma a mai renddel szemben. S még rosszabb sors vár arra, amit ők kemény ígéretekkel meg akarnak csinálni. Ez már kész tragikomédia, ez mindennek a megcsúfolása, ez a tételes röhej. De mégse lehet csak őket vádolni, mégse lehet azt mondani, hogy mindennek a koalíció az oka. Úgy tudjuk, hogy a koalíción kívül még ez idő szerint létezik egy ország is. Ez az ország lehet becsapott, elszédített, alvó, de mégis csak ország. Ennek az országnak van népe, olyan-amilyen polgársága, közvéleménye. Ez az ország, mint minden eleven orgánum, él, tendál, vágyik, akar. S ez az ország úgy viselkedik, mintha egyenesen az ő életföltétele volna az a hazugság, mely pedig csak az ő mai urainak életföltétele. Az országnak hazudnak a kormányzói, s az ország azt hazudja vissza, hogy rendben van. "Gúzsba kötlek - üzenik a kormányzók -, megcsinálom, amire Tisza se mert gondolni." Az ország kéjesen, álmosan nyújtózik egyet, s kinyújtja kezét-lábát: tessék.

Nemcsak ők hazudnak és csalnak: mindnyájan részesek vagyunk a bűnben. Miként nekik, mindünknek van titkos célja, ápolt reménye, fekete álma. Íme a nemzeti idealizmus milyen cinikus gazembereket nevelt belőlünk. Nagytiszteletű Baltazár úr már nem irigyli a váradi püspök vagyonát. Apponyihoz hálaföliratokat írnak a szabadságukról híres kálvinista gyülekezetek. A házszabályrevízió s a svindleres választói jog elé nyugodtan nézünk: semmi baj. Azzal vigasztalja magát a magyar, hogy mégis csak jobb dolog az, ha a kitűnő Kossuth Ferenc, Apponyi és Andrássy árulják a hazát, mint ha idegenek teszik ezt. Tisza István idegen volt, s mindenki idegen, akit nem Ugron Gábor bélyegez le tüzes vassal, mint a marhát. Nemcsak a kormány csal, általános a csalás; mi is csaljuk a kormányt. Csaljuk a kormányt, csaljuk egymást, csaljuk a jelent és csaljuk a jövőt. Pénzekkel talpra állítottuk a politikai desperádókat, hogy meglegyen az anyagi függetlenségük is - az árulásra. Rábíztuk magunkat és sorsunkat azokra, akikre tíz esztendővel ezelőtt tíz garast és tíz embert nem mertünk volna bízni.

Mi csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy meddig győzzük még hazugsággal és erővel. Mert a fizika szerint mégis csak az erő minden, s az erő elfogy, ha más hivatása nincs, mint - kitartani. Kitartottuk s kitartjuk azokat, akik megölik a jelenünket, de mi lesz a jövővel? Reméljük, hogy egy-két ember akad még ebben az országban, akinek a jövő is eszébe jut?

Van a hazugságnak egy gyönyörű legendája, melyet talán fogjunk rá Demokritoszra, mint mindent, minek gazdáját adni nem tudjuk. Együtt éltek a hazugok, s gyönyörűeket hazudtak egymásnak és végül - mindenki hitt egymásnak. S mikor az igazság csak egy kicsit közeledett hozzájuk, jajgattak, jajgattak és biztatták egymást, hogy az igazság - nem igaz. Ma is élnének, ha meg nem haltak volna ezek a hazugok, s ha az életnek nem volna princípiuma a valóság. Mi lesz ebből az országból, ha észreveszi, hogy a hazugok országa? Nem vagyunk már optimisták, s jó előre sajnáljuk azt, aki ezt hangosan megmondja. Föltétlenül megkövezik, s az ország tovább hazudik önmagának s úgynevezett vezéreinek. Hogy a vezérek is hazudni fognak, arról talán kár is elmélkedni. Mit tudnak ezek mást, mint hazudni, ámbár azt igazán jól tudták, s jól tudják mindörökké ámen.

Ady Endre, Budapesti Napló 1908. január 24.

"....legjobban mindig az ismeretlentől lehet félni..."

...und ein Gruß an letzte Nacht.
An den einen der Mich weckte,
und an den der immer lacht."


 

                                                                                                                                   jigsaw...

Faludy György:

Október 6.


A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis-
vígasztalódott Vécsey.
Lahner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők, tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús-szép tollai.

Aradon így. A pesti téren
is ütötték a dobokat,
de ő; nem félt, csak arca széle
vetett rózsálló lobokat.
Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinski hadsegéde,
Abancourt Károly ezredes.
S mi elfeledtük. A miniszter,
bár hívták, maradtak egyedül.
- Az Al-Dunán szólt mély a gázló
s vénember már nem menekül.
Leszek bitófán harci zászló,
ha sorsom ezt így rótta ki-
s habár magyar volt Csány László,
úgy halt meg, mint egy római.

A többit, mintha friss, mély sebből
fröccsen szét érdes csepű vér,
Kuftsteinbe, Grácba, Josefphstadtba,
Olmützbe vitte a szekér.
Húszan egy odvas pincelyukban,
nehéz bilincsben, pipájukkal
egyensúlyozták magukat:
így éltek, sakkoztak, dohogtak
és elmélkedtek, jó urak.
Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldottak-átkozták a hont
és írtak vert hadakra verset,
tábornok Bemre disztichont.

Volt, aki bírta; más kivénhedt;
olyik megőrült, de az élet
sodrából mind-mind kiesett.
Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
gömbölyödtek a hitvesek.
S az ország rothadt. A rabságot
mindjárt megszokta s elfeküdt
a földön, mint télvízkor vágott,
rózsás rügyekkel tele bükk.
E rügyből egy se bontott zászlót:
a nagy tavaszi láz heve
kilobbant, múló szalmaláng volt
vagy átköltözött másfele,
Londonba, New Yorkba, Turinba
és hűs lidércként messze táncolt.

Száz év s a magyar börtönéjjel
nem változott száz év alatt
Száz év s az első fordulóra
ébredtetek és lassan róva
a lépést, méláztatok róla,
mit hozott Világos, Arad:
száz év hűséges ingaóra,
én folytatom járástokat,
mások járják lépéstetek,
s míg árnyékunk a kőpadlóra
hull hány nap, hét és hónap óta!
s kihúnyunk, pisla mécsesek:
sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
árnyatok felénk integet.

Ma jó volt.

Már régen nem volt ilyen jó. Nem is tudom milyen régen. A hullámok most megint felfelé visznek. Látom a kék ég darabkáját: ígéretesnek látszik. Persze a sötétlila ott van a mélyben, húzna vissza erősen, fertőzve a Zen mester mondataival: "We will see."

A megtörténteket, az elhangzottakat nem lehet megváltoztatni. Konklúziókat pedig levonni csak távlatokból lehet... s még akkor is tévedhetünk, nagyokat is akár.

Az idő majd megmondja.

                                                 "We will see..."

The story of the Zen Master and the fourteen year old boy

On his fourteenth birthday, the boy receives a horse as a present and all the villagers say 'how lucky!' and the Zen Master says 'We'll see'.

When he is sixteen, he falls off the horse and breaks his leg and all the villages say 'how unlucky' and the Zen Master says 'We'll see'.

A few years later, there is a war and all the young men are enlisted to fight except the boy who still has a broken leg. All the villagers say 'how lucky' and the Zen Master says

                                                  'We'll see'.

... it's dark and cold outside.

But look at the sky;

stars how small lights there are...

                     Good night to you all.

/Sagittarius - M 20 Trifid Nebula/

...vagyunk annyira védtelenek a szenvedéssel szemben, mint amikor szeretünk...

Monty Python - Agatha Christie Sketch

"Egyszer egy jól kereső apa úgy döntött, elviszi vidékre 7 éves kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt, hogy milyen szerencsés családban él.

Egy egyszerű falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa megkérdezte fiát.

-Nos, mit gondolsz erről az útról?
-Nagyon jó volt apa!
-Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek?
-Igen.
-És mit láttál meg mindebből?

-Azt, Apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk
van otthon, ők meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák árasztják el fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak. A mi udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig amíg a szem ellát. És végül láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, és hogy boldog családként élnek.
Te és Anyu viszont egész nap dolgoztok, és alig látlak titeket.

Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csöndben, mire a kisfiú hozzátette.

-Köszönöm Apa, hogy megmutattad, milyen gazdagok is lehetnénk ."

"...csak el kell engedni... nem is olyan nehéz..."

Duna part, a rohanó vizen vidám szikrát vet a hasraeső verőfény. Tenyeremen fekszik a papírhajó.

Óvatosan teszem a vízre.

Könnyűnek látszik, pedig hatalmas teher van rajta. A hullám mégis elbírja. Fogom, fogom, nehezen eresztem. Érthető miért. Bámulom a fehér papírt, vakítja a szemem. "...beletettem mindent. Igazán mindent..."

Lassan, egyenként emelem fel az ujjaimat, végül már csak a mutató és a hüvelyk tartja.

"...elengedem..."

A folyó tovaragadja. Bucskázik a hullámokon, de fennmarad, úszik. Az apró hullámok hamar messzire viszik.

Egészen addig követem tekintetemmel, amíg a vakító csillogásban a szemem el tudja választani alakját a vízfelszíntől.
 

"...nem mondok istenhozzádot...."

"A világ így kerek", mondja a múltból Görög Imre, halott barátom a palócföldi kocsmák egyikében. "Azért így kerek, hogy guruljon, ha néha rá is hajt a lábunkra."

Nem megy! Nem tehetek róla, de egyszerűen nem és nem megy! :(

"When I consider everything that grows
   Holds in perfection but a little moment,

That this huge stage presenteth nought but shows
   Whereon the stars in secret influence comment;

When I perceive that men as plants increase,
   Cheered and check'd even by the self-same sky;

Vaunt in their youthful sap, at height decrease,
   And wear their brave state out of memory;

Then the conceit of this inconstant stay
   Sets you most rich in youth before my sight,

Where wasteful Time debateth with Decay,
   To change you day of youth to sullied night;

         And, all in war with Time, for love of you,
         As he takes from you, I engraft you new."

/W.S./

Minden reggel egy új várakozással ébredek.

Várni alapvetően jó dolog. Az ember egyfolytában készülődik, és már előre örül. Tulajdonképpen azt kell mondjam, várni majdnem jobb dolog, mint megkapni végül amire várunk. A várakozás izgalmas. Kellemes. Örömteli. Tele van képzelgéssel: milyen lesz majd amikor már megérkezett a várt dolog. Milyen lesz majd látni valóságosan, nem csak képzeletben... A várt dolog milyenségétől függően széles skálán lehet képzelegni mindenféle jó és alkalmas dolgokat. Ezzel pedig sok sok örömhöz lehet jutni, amely megédesíti még akár a szomorú napokat is. Csak kell tudni szegmentálni, a helyén kezelni a dolgokat. Például fiókozni. Ha valami rossz ér, képzeletben elhelyezem egy fiókba, és ráfordítom a kulcsot. Várok egy pár napot, hagyom, hogy érjen egy csomó más történés, és aztán óvatosan előveszem. Így már nem is olyan vészes. Könnyebb távolságtartóbban szemlélni, és körültekintőbben lehet így döntéseket is hozni. Tehát várni jó dolog.

Várakozom tovább...  :)

"Nagy kölcsön, tartozni nem akarok,

Szerelmet nem-szeretni szeretek,

Csak gúnyolni: ő az élet halála.

Sír és kacag, s ezt egy szusszra csinálja."

Sok egyedül élő, társat kutató ember mondja, hogy szerelmes szeretne lenni, de nem tud, mert fél attól, hogy esetleg visszautasítják. Emiatt ha valaki közelít hozzá, ő félelemből bezárkózik, ki tudja, a másik talán bajt okoz, megsebzi. Ki tudja, a másikkal talán gond lesz. Emiatt aztán úgy gondolják, jobb szomorúan bár, de inkább egyedül lenni, mint valaki mással boldognak, mert a boldogság veszélyeket rejthet.

Azonban szeretni, csak a szerelem minden fájdalmával együtt érdemes, vagy sehogy. A szerelem testi, lelki, érzelmi vágy. Kifejezhetetlen, egyedi, senki mással többé soha nem átélhető, megismételhetetlen, minden századmásodpercében az egész világot tartalmazza. Nem birtokol, és nem is bitorol. Szabaddá tesz.

Nem kell mindenkit szeretni, mert azt úgysem lehet. Akiket szeretsz, azokat viszont szeresd méltón. Akkor nem kell félned többé a kapcsolatoktól. Merj szeretni, és meglepődsz majd milyen gazdagnak fogod érezni magad!

Örökké... Ez alighanem azt jelenti a szerelmesek nyelvén, hogy bármikor is érjen véget, téged sosem felejtelek el...

Or was that only wishful thinking?   :(

....so I want you to watch me and be mindful.

Always remember:

              Your focus determines your reality.

Hallo!! eine Frage:
Man sagt " ich spreche kein Deutsch , Englisch, Russisch etc"
Sagt man auch:" ich spreche nicht Deutsch Englisch etc??"
Ist beides richtig?
oder nur eine Form korrekt?
Besten Dank liebe Freunde

===========================

I asked some friends, and they said, there is no difference, both is right.
May be, it depends on intonation.

But they gave a useful hint:

If you say (non-grammatically):

*"Ich nicht sprechen deutsch",

they will believe you better.

Ezt még muszáj így a nap végére...

És ha muszáj akkor muszáj.

Es muss sein.

vagy: "was muss sein das muss sein", sőt, "wat mut dat mut"

Juli: Tage wie dieser - lyrics

Én nem akartam beleesni a Balatonba, csak egyszerűen vége lett a mólónak!

Nem tudod honnan hoztuk haza ezt a kutyát?

Széttépte az összes csirkét...

- Bocsi, elhagytam a telefonszámom. Nekem adod a Tied?

- Az a helyzet, hogy én is elhagytam...

Muhaha!!!! :D

... hogy van ez az elég szemét dolog, a hierarchikus rendszerekben többnyire, hogy amikor mondjuk valaki kap a főnökétől a fejére, akkor mindig továbbadja a beosztottjának. Okkal vagy ok nélkül, azaz lehet szándékos és ösztönös is, de szóval kapunk valami szart  és egyszer csak rádöbbenünk, hogy mi is továbbadjuk másoknak!

Egyébként jó esetben a szeretettel és örömmel is így vagyunk, ha mi boldogok vagyunk, akkor másoknak is sokkal könnyebben okozunk örömöt.

De a lényeg, hogy időnként kialakulnak hasonló élethelyzetek és olykor ezek segítenek megérteni másokat. Azaz ha mi magunk is belekerülünk ugyanabba a szituációba, azonban most a másik oldalon, akkor hirtelen rádöbbenünk a másik feltételezett érzelmeire, érzéseire, ami által érthetőbbé és feldolgozhatóbbá válnak helyzetek.

A cselekedet, hogy mindig továbbadjuk a szart, alapvetően nem jó.

A megértés és a feldolgozhatóság azonban hasznos.

Még akkor is, ha fájdalmas.

Továbbra is úgy gondolom, hogy jobb őszintének lenni.

Mert a bizonytalanságnál a biztos rossz tudása is jobb.

Elutasítás >> szomorúság >> rossz >> mégrosszabb >> elviselhetetlen >> megoldhatatlan.

Azt gondolom, hogy ...  és ő azt szeretné, hogy ... de lehet, hogy azt hiszi, hogy ... de nem tudja, hogy ... közben meg lehet, hogy igazából nem is érdekli, hogy ... Én tudom, mert látom, hogy ... és emiatt azt gondolom, hogy ... közben lehet, hogy ez egyáltalán nincs így.

De mivel nem tudom, így csak gondolom. Pedig lehet, hogy ez teljesen máshogy van igazából. Lehet, hogy mindent félreértek. Sőt, szerintem a legvalószínűbb az, hogy én biztos, hogy nem azt gondolom, ami valóban van. De hogy tudhatnám meg, hogy igazából mi van?

Ez kétségbeejtő :(

An English professor wrote the words, "Woman without her man is nothing" on the blackboard and directed his students to punctuate it correctly.

The men wrote: "Woman, without her man, is nothing."

The women wrote: "Woman: Without her, man is nothing."

Hajnali egy van, Juli-t hallgatok és nem bírok aludni. Egy üveg 2008.08.24-én lejárt szavatosságú nutella van előttem, emlékezgetek és olykor eszegetek belőle. Van egy fura mellékíze már, de ki bánja. Egy nyomoronc vagyok? :(

Ma találkoztam egy olyan kövér kuvasszal, hogy messziről birkának nézett ki. :D

"Ma nem tudtam aludni valamiért, és 4-kor felébredtem.
Gondoltam rendben, akkor irány a Duna, már régen voltam pergetni.
Nem jutottam messzire, mert Lajos barátom, akiről már esett szó régebben; szóval Ő ott ült a megszokott helyén és gondoltam majd jókat hallgatunk együtt.
Na, ma sem volt szerencsénk, mert olyan 8 felé odajött hozzánk egy horgásztársunk, de az unokáját tolva kocsiban. Olyan másfél éves forma kis srácot. Beszélgetünk, ez persze inkább rám vonatkozik, Lajos mikor már majdnem szól, akkor mégsem!   Szidjuk a halakat, meg, hogy egyre kevesebb van, stb.
Lajos mellett kis vödörben snecik, mert rablóhalazik a fenéken.
Sanyi közelebb jön a kocsival és mutatja unokájának:
- Nézd kis hal.
A kis srácnak nagyon tetszik, mire Sanyi kérdi Lajostól, hogy vehet-e egyet?
Lajoson látszott a szívét tépik ki éppen, de most mit mondjon?
- Jó, ott van.
Sanyi kivesz egyet, és odaadja a kicsi kezébe. A kis srác édesen nagy szemekkel bámulja a kezében vergődő kis halat.
Ekkor az én villantómra lecsap valami, és hatalmas vergődés támad a zsinórom végén. Egy szép balin. Na persze mind szuggeráljuk, hogy na ez akkor már megvan. Kínlódok vele egy 10 percig, és mielőtt kivehetném a vízből akkorát csap, hogy leakad a horogról. Ez sajnos megszokott, így vállat vonunk, és folytatjuk a reménykedést.
Lajos egyszer csak hátra néz, a kis srác felé, és azt mondja Sanyinak:
- Te a kis Gollamot mikor viszed haza, mert már csak kettő snecim maradt.
Ekkor nézünk mind a gyerekre, aki jóízűeket harap a kezében levő halból.
Sanyi mint az őrült próbálta kivenni a gyerek szájából a haldarabokat, nem sok sikerrel. Mi eközben halálra röhögtük magunkat.  
Szeretem Lajost. Nem sokat szól, de ha megszólal, akkor van mondani valója."

Adam Hills az akcentusokról... Hát nem egy élmény? ;-)

Mai spam gyöngyszem:

Barátaimat !

Azt hiszem, meg kell vásárolnia egy divatos elektronikus termékek az Ön családi vagy üzleti, ezért szeretném ajánlani, hogy fizessen látogatás XXXXX.com termékek, mint például a HDTV és a laptop tőlük, és az ár a amazing.According szakmai szolgáltató hozzáállása és a hatékonyságot, csak a kiadások 3-5 napig élvezheti kedvenc termékek megrendelése, azt javasoljuk, ez a kínai vállalatokat, hogy te, a honlap      www.XXXXX.com    ígérem kap kielégítő választ! Remélem, hogy a jó híreket és vidám munka!
Tisztelettel!

Az MSN: XXXXX@hotmail.com
E-mail: XXXX@XXXX.com

Remélem, hogy a jó hír és családi harmóniát!

Tisztelettel

"... I must confess that of all the faces that appear to me out of the past...

... the one I see most clearly is that of the girl...

... of whom I've never ceased to dream these many long years. She was the only earthly love of my life...

... yet I never knew nor ever learned...

... her name."

Újdonsült ismerős iwiw adatlapja:

"Azt mondják, elmebajban szenvedek. De én nem szenvedek, élvezem minden percét."

Legalábbis elgondolkodtató.

...néha visszatekerném az időt pár hónappal vagy héttel, és egy csomó mindent máshogy csinálnék...

...leírom, kitörlöm. Leírom, átfogalmazom... kitörlöm. Leírom, kitörlöm. Mégsem törlöm ki, de csak elmentem. Leírom. Kitörlöm. Leírom, átfogalmazom. Leírom, kitörlöm.

Így megy ez...

"Az előbb megfeng-shuiztam a nappalit. Lehet reggel morcos leszel."

ROFL

...hogy néha ugyan a pillanatot is elátkozzuk, de aztán a felhők elvonulnak, az ég megint kék, a nap megint kisüt, és a kíváncsiságunk megint felülkerekedik mindenen.

Játékosan morbid, nem? :D

Bárki elintézhette volna, de nem intézte el senki. Valaki ezért nagyon megharagudott, de mert bár mindenki kötelessége lett volna, de mindenki azt hitte, hogy valaki elintézi, de senki nem törődött vele, így bár mindenki elintézhette volna, mégsem intézte el senki. Így történt, hogy mindenki hibázott, mert amit bárki elintézhetett volna, nem tett meg senki.