Ma egy nagyon nagyon ősi tanulságot szeretnék taglalni, nevezetesen azt, hogy a virágok bizony elhervadnak. A víz olyan létszükséglet számukra amelyet nem tudnak nélkülözni. Aki csak próbálkozott már kertészkedni, vagy akár a szobájában növényt tartani, bizony szembesül azzal a ténnyel, hogy egy hosszabb külföldi nyaralás esetén hazatérve, ha senki nem öntözte a flórát, csak az elmúlás fanyarkás illata lengi be a máskor zöldellő, jókedvre derítő növénysereg helyét.
Ez a metafora az élet bármely területére átültethető. Családi kapcsolatokra, barátságokra, szerelemre, üzletre, az emberi testre és lélekre, a körülöttünk élő állatokra. Nevezetesen a törődés meghálálja magát, hiánya pedig előbb vagy utóbb megöl minden kapcsolatot, ellaposít, elszürkít, bizonyos esetekben az ellenkezőjére fordít (szeretet/gyűlölet). A végén pedig nem marad más, mint a sötét, üres, hang nélküli magány.
Számtalan csatorna taglalja ezen ősi tanulságot folyamatosan, filmek, könyvek, a napi közélet, baráti beszélgetések. Ennek ellenére a szituáció az élet összes területén folyamatosan kialakul, mindig vannak akik csak utólag jönnek rá, sőt, olyanok is, akik többször is belefutnak, nem tanulván előzőleg elkövetett hibáikból.
Banalitás, régi emlékkönyvek szokványos közhelye: "A barátság arany fonál, mely könnyen elszakad. Össze lehet ugyan kötni, de a csomó megmarad." És mivel közhely, igaz is. Minden ilyen eseménynek nyoma marad. Kitörölhetetlenül. Ez lenne hát az élet rendje? Könnyen lehet. Mert nem vagyunk elég okosak, hogy más hibáiból tanuljunk, szeretjük elkövetni a magunkéit rendre. Aztán arra érünk haza, hogy nincs más, csak csend és hullaszag. A nem törödés eredménye már nem tud megbocsájtani. Ismétlésre nincs lehetőség. Lehet új kört futni, máshol, másokkal. De nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. Mert az a hullám már tovatűnt, elveszett, a virág elhervadt, nem tündököl többé.
Lehet újat húzni.
