A világmindenség hatalmas és csodálatos.
Talán valamilyen módon végtelen...
Kiterjedései értelmünk számára felfoghatatlan méretekkel rendelkeznek. Az a kevés amelyet az univerzumból ismerünk, isten-léptékkel mérve egy sajtcetlin elférne. Földbolygónk a Napunk fényét életre keltve egy kéken világító pont a fekete mélység galaxis-spirálkarjainak egyikében. Milliárdnyi fényév távolságok ívelnek át láthatatlanul a görbülő tér idősíkjain átfonódva, felfoghatatlanul tökéletes rendezettségben és összhangban kötve össze tereket és időket egymással.
Senki sem tudja biztosan, születésünk előtt milyen tudással rendelkezünk. Senki sem tudja lelkünk, szellemünk honnan jön és miért születik pont erre a kicsiny, kék csodavilágra éppen ebben a formában.
A lélek érkezése után a világ tágulni kezd. Megismerjük magunkat, a környezetünket, a körülöttünk élőket. Megtanuljuk kifejezni örömeinket, fájdalmainkat, szükségeinket. Megtanulunk kommunikálni a nyelvünkön, árnyalni kifejezésmódunk. Testünk - agyunk fizikailag alkalmazkodik a környezeti feltételekhez, gyomrunk megszokja az ételeket, csontjaink, izmaink a megterheléseket.
Amikor eljön az ideje a tanulást is megtanuljuk. Az iskola valamilyen formában késztetve-kényszerítve tágítja tudatunk, ismeretünk. Az évek talán felgyorsulnak, a színek harsányan és élesen uralják a csillogást, a ragyogást, a fényességet, hangosan, erősen, szilárdan állunk teljes mellszélességgel a széles és egyenes úton, bátran lépünk előre. Értünk és Érzünk. Megismerjük az emberi kontaktusok egy másik fajtáját. Megtanulunk együttérezni, segíteni. Megismerkedünk a másik nemmel. Megértjük, hogy másoknak is vannak örömei, fájdalmai, vágyai és szükségletei.
Azután elhagyjuk a szülői házat és úgy érezzük készek vagyunk valamire. Kilépünk a családi biztonságból a veszélyekkel teli világba. Megnyílik előttünk a küzdelem, a fájdalom, a szenvedés valósága. Elkezdődik a boldogság-hajszolás, a mókuskerék az anyagiakért. Bekorlátozzuk magunkat, rövidlátóak leszünk. Problémáink fölénkmagasodva tornyosulnak elzárva lehetőségeinket. Személyiségünk megbomlik: más embert lát belőlünk a munka, más embert a család, és magunk tudjuk a legjobban, legbelül mi egyik kép sem vagyunk. Óvatosságunk, számításunk megfojtja életünket, vágyaink hamvukba halnak. Hagyjuk magunkat sodortatni a trendek, a pénz és a siker világában. Majd egyszer csak észrevesszük: mi történt? Hová tűnt az életünk? Elkezdünk számolni, megijedünk az első ősz hajszálaktól, szarkalábaktól, ráncoktól, a nyúló bőrtől. Ismét rohanásba kezdünk, fel akarjuk venni a versenyt az idővel meg akarjuk előzni, magunk mögé akarjuk szorítani, ezzel próbálva akadályozni múlását. Csak száguldunk lélekszakadva, fényes-sötét csíkokká mosva össze mindent ami mellett elhaladunk. Lábunk alatt taposunk értékeken, érzéseken, szeméten és kincseken vegyesen, észre sem véve egyiket sem.
Hirtelen megáll minden és csend lesz. Saját kapkodó lélegzetünk, szúró tüdőnk és fájó lábunk ráébreszt, nem nyerhetünk.
Körülnézünk és rájövünk: balgaságot balgaságra halmozunk. A bölcsesség életünk utolsó előtti szakasza. A bölcsesség Érzelmi és Értelmi megformálódása. Megtanulunk igazán tisztelni és szeretni. Megbecsülni. Rájövünk, hogy amit megszereztünk nem ér semmit, oda ahová tartunk, magunkkal nem vihetjük. Megtanulunk adni. Szeretetet és segítséget. Merünk nagyot gondolni és bátran tesszük meg a lépéseinket az ismeretlen utakon. Óvatosan érintjük meg a törékeny dolgokat és felfedezzük az apróságokban a boldogságunkat - amik azelőtt is az orrunk előtt voltak, csak a nagy rohanásban elmosódva nem vettük észre őket. Érzelmünk és értelmünk megpróbál mindent befogadni amit az univerzum magából megmutat.
Az évek egyre mélyebb nyomot hagynak rajtunk. Lassan világunk elveszíti színeit. Egyre idegenebb minden. Lemaradunk, az idő csúnyán hátrahagy bennünket. Érzelmeink eltompulnak, érdeklődésünk megszűnik. Befelé kezdünk figyelni és próbálunk felkészülni arra az útra amely előttünk áll.
Arra az útra, amely talán hosszabb és fontosabb lesz, mint bohó itt tartózkodásunk.
