"...csak el kell engedni... nem is olyan nehéz..."
Duna part, a rohanó vizen vidám szikrát vet a hasraeső verőfény. Tenyeremen fekszik a papírhajó.
Óvatosan teszem a vízre.
Könnyűnek látszik, pedig hatalmas teher van rajta. A hullám mégis elbírja. Fogom, fogom, nehezen eresztem. Érthető miért. Bámulom a fehér papírt, vakítja a szemem. "...beletettem mindent. Igazán mindent..."
Lassan, egyenként emelem fel az ujjaimat, végül már csak a mutató és a hüvelyk tartja.
"...elengedem..."
A folyó tovaragadja. Bucskázik a hullámokon, de fennmarad, úszik. Az apró hullámok hamar messzire viszik.
Egészen addig követem tekintetemmel, amíg a vakító csillogásban a szemem el tudja választani alakját a vízfelszíntől.
"...nem mondok istenhozzádot...."
