Gondolatok, érzések, mindenfélékről...

Friss topikok

Feliratkozások


Add to Google Reader or Homepage

Boldog Karácsonyt!

2009.12.24. 15:54 Jasmioneee

 

Ray Bradbury : A ködkürt


       Kinn a hűvös vízen, távol a parttól a köd jöttére várakoztunk minden éjszaka, és a köd jött is, mi pedig beolajoztuk a réz szerkezetet, és meggyújtottuk a ködlámpát a kőtoronyban. Akár két madár a szürke égbolton - így éreztük magunkat, McDunn meg én, és csak küldözgettük kifelé a tapogatózó sugarakat, vörös, fehér, vörös, hogy a magányos hajók észrevehessék. És ha netán nem látták volna meg a lámpánk fényét, még mindig ott volt a hangunk, a ködkürt hatalmas, mély süvöltése, hogy a ködfoszlányon átremegve felriassza a sirályokat, mintha egy pakli kártyát szórnának szét, s hogy tajtékos-magasra verje a hullámokat.
- Kicsit magányos itt az élet, de már te is megszoktad, ugye? - kérdezte McDunn.
- Meg én - mondtam. - Kellemes társalgó vagy, hál' istennek.
- Nos, hát holnap te vagy a soros - szólt mosolyogva McDunn -, hölgyekkel táncolsz majd és gint iszol.
- És neked, McDunn, mi jár az eszedben, ha itt hagylak magadra?
- A tenger rejtelmeiről gondolkodom.
McDunn pipára gyújtott. Hideg, novemberi este volt, negyed nyolc felé jár az idő, fűtöttünk, a fénycsóvák szanaszét csapdostak, s a ködkürt szakadatlanul búgott a torony hosszú torkában. A part hosszában száz mérföldnyire sem akadt város, csak egy elhagyatott út futott a kihalt vidéken át a tengerhez, az úton elvétve néhány kocsi, a parttól két mérföldnyi hideg víztükör a szigetünkig, s a vízen néha egy-egy hajó.
- A tenger rejtelmei - folytatta elgondolkozva McDunn. - Tudod, az óceán a legnagyobb istenverte hópehely, ami csak létezik. Ezer formát, ezer színt ringat hömpölyget, két egyforma sincs köztük. Furcsa. Egy éjszakán, pár évvel ezelőtt, egyedül voltam éppen, hát valahány hal csak él a tengerben, mind itt bukkant felszínre. Valami arra késztette őket, hogy beússzanak ide az öbölbe, remegő félelemmel heverjenek a víz felszínén, s mereven bámuljanak a toronyból áradó fénybe, ahogy egyre vörösről fehérre, vörösről fehérre váltott, én pedig egészen jól láttam a fura szemüket. Kirázott a hideg. Olyan volt, mintha egy óriási pávafarok mocorgott volna odakint, egészen éjfélig. Akkor aztán se szó, se beszéd, elillantak, tovaúsztak, mind a milliónyian. Valahogy olyasféleképpen képzelem, hogy tán istentiszteletre gyülekeztek itt össze, azért tettek meg ki tudja hány mérföldet. Furcsa. De gondold csak meg, vajon milyennek láthatják ők ezt a tornyot, hiszen hetven lábnyira magasodik a víz fölé, égi fényt sugároz, és szörnyű hangon ad hírt önmagáról. Ezek a halak nem jöttek vissza, soha többé, de nem gondolod, hogy míg itt voltak, az Isten színe előtt érezték magukat?
Megborzongtam. Kipillantottam a tenger hatalmas, a Semmitől a Seholig nyújtózó, szürke szőnyegére.
- Ó, a tenger az nagy dolog - McDunn idegesen hunyorgatva pöfékelt. Ideges volt már egész nap, de nem mondta meg, miért. - Akármennyi motorunk van, meg úgynevezett tengeralattjárónk, tízezer évszázad is beletelik, mire betehetjük a lábunkat az elsüllyedt földrészek valódi mélységeibe, ezekbe a tündérbirodalmakba, s mire megtudjuk, mi a valódi rémület. Gondold el, odalenn, a mélyben, még mindig Krisztus előtt 300 000 van. Amíg mi trombitaszóval parádéztunk körös-körül, és nyirbáltuk egymás országát meg fejét, ezek a birodalmak odalenn éltek tizenkét mérföld mélyen, a tenger hidegében, s egy olyan korban, amely az üstökösök farkával egy idős.
- Hát bizony elég vén lehet az a világ.
- Gyere csak! Valami különleges mondani valót tartogatok számodra.
Kényelmesen másztunk felfelé a nyolcvan lépcsőfokon, közben beszélgetünk. A tetőszobában McDunn eloltotta a belső lámpát, hogy az üvegtábla ne tükrözze a fényét. A világítótorony nagy szeme halkan zümmögve, könnyedén forgott olajozott foglalatában. A ködkürt szabályosan, tizenöt másodpercenként felsüvöltött.
- Bőg mint egy állat, mi? - bólogatott önmagának McDunn. - Egy nagy, magányos állat üvölt az éjszakában. Itt üldögél, tízmilliárd év permén, és kiáltozik a mélység felé: Itt vagyok, itt vagyok, itt vagyok! És a Mélység válaszol neki, igenis, válaszol. Te még csak három hónapja vagy itt, Johnny, jobb, ha előkészítlek. Valami - mondta, és a sűrűsödő ködöt vizsgálta -, valami minden esztendőben, körülbelül ilyenkor, eljön meglátogatni a világítótornyot.
- A halak rajzása, amiről beszéltél?
- Nem, ez valami más. Eddig nem akartam mesélni erről, nehogy bolondnak higgyél. De tovább nem halogathatom, mivel a naptáramban pontosan feljegyeztem, még tavaly, hogy ez lesz az az éjszaka, a mai éjszaka, amikor megérkezik. Nem is akarok hosszasan beszélni a dologról, úgyis meglátod a tulajdon szemeddel. Most csak telepedj le itt, holnap aztán, ha akarod, becsomagolhatod a hátizsákodat, a partra furikázhatsz a motorcsónakkal, a kocsid ott parkol a vitorlásmólónál, beleülhetsz, és visszahajthatsz valamelyik kisvárosba, és pocsékolhatod az éjszakáidat, amire akarod, én ugyan nem faggatlak, nem is hányok a szemedre semmit. De, tudod, ez a dolog három ével ezelőtt kezdődött, és azóta most először van itt velem valaki, aki igazolhatná. Tehát csak várj és figyelj.
Eltelt fél óra, közben alig váltottunk néhány suttogó szót. Mikor már eluntuk a várakozást, McDunn fejtegetni kezdte nekem valamelyik elgondolását. Volt valami elmélete magáról a ködkürtről is.
- Valamikor régen, sok évvel ezelőtt egy ember kószált az óceán mentén, megállt egy hűvös, fénytelen parton és így szólt: "Szükségünk volna egy hangra, hogy a vizek felett szálljon, és óvatosságra intse a hajókat: én megalkotom ezt a hangot. Olyan hangot alkotok mint az eddig-telt-idők, az eddig-volt-ködök összessége: olyan hangot alkotok, amely egész éjszaka vár reátok, mint az üres ágy, és mint az üres ház, ha kitárjátok a kaput, de olyan is lesz, mint ősszel a lombja fosztott fák. És hasonló lesz ez a hang a délre szálló madarak rikoltásához is, meg a novemberi szél és tenger sikoltásához is a szirtes, hűvös partokon. Eltéveszthetetlen, egyedülálló hangot alkotok, hogy akárki hallja, zokogjon a lelke, melegebb legyen az otthona, és hogy a távoli városokban mindenki, akinek csak a füléhez ér, érezze magát jobban odahaza. Megalkotom a hangot és a szerkezetét, és az emberek Ködkürtnek nevezik majd el, és aki csak hallja, rádöbben, milyen siralmas az örökkévalóság, és milyen kurta az élet.
A ködkürt felsüvöltött.
- Azért találtam ki ezt a történetet - mondta nyugodtan McDunn -, mert magyarázatot próbálok adni arra, hogy miért jár vissza ide a világítótoronyhoz az a valami. Azt hiszem, a Ködkürt hívogatja, ő pedig jön...
- De hát... - kezdtem.
- Pszt! - szakított félbe McDunn. - Oda nézz! - és a Mélység felé mutatott.
Valami úszott, egyenesen a világítótorony felé.
Hideg éjszaka volt, mint mondtam, a magas torony csupa hűvösség, a fény hol eltűnt, hol felvillant, és a ködkürt csak búgott és búgott a rojtos ködfoszlányokon át. Nem láttunk messzire, nem láttunk tisztán, de a Valami útját a mélységes, nyugodt, sárszürke vizek mozgása jelezte az éji világ körül, és itt álltunk mi ketten, magányosan, a magas toronyban, amott kint pedig, a távolban először csak a felszín fodrozódott, a fodrozódást hullám követte, és taréjos, bugyborékoló tajték. És akkor egy fej emelkedett a hideg víztükör fölé, egy hatalmas, fekete fej, óriás szempárral, és az tán felbukkant a nyak. És utána... nem, nem a test, csak a nyak, még mindig a nyak! A karcsú, gyönyörű nyakon ülő fej jó negyven láb magasra nyúlt a víz fölé. Csak ezután merült fel a föld alatti mélységekből a test, mint valami fekete korallok, kagylók, rákok borította kis sziget. És akkor csapott egyet a farkával. Mintegy kilencven-száz láb hosszúra becsültem a csodaszörnyet a fejétől a farka hegyéig.
Már nem is tudom mit mondtam. De mondtam valamit.
- Csak nyugalom, fiam, nyugalom! - suttogta McDunn.
- De hát ez lehetetlen! - nyögtem.
- Nem, Johnny, mi vagyunk lehetetlenek. Ez itt pontosan olyan, mint tízmillió éve mindig. Nem változik. Csak mi és a part, csak mi változunk, mi lettünk lehetetlenek. Csak mi.
A lény lassan, hatalmas, sötét méltósággal úszott odakinn a jeges vízen. A köd fel-alá hullámzott körülötte, és időnként el-el mosta a körvonalait. Egyik szeme azonban, mint holmi magasra emelt jelzőtárcsa, felfogta, magába itta és visszavillantotta a mi lámpánk roppant fényét, vörösen, fehéren, megint vörösen és megint fehéren, mintha üzenetet közölt volna, holmi ősi rejtjelkulcs szerint. És olyan nesztelen volt, mint a köd, amelyben úszott.
- Hiszen ez valami dinoszauruszféle! - Lekuporodtam, és megkapaszkodtam a lépcsőkorlátban.
- Igen, olyasfajta.
- De hiszen az már kihalt.
- Nem, csak elrejtőzött a Mélységben. Mélységes mélyen, a legmélyebb mélység mélyére. És ez most nem csak puszta szó, Johnny, hanem üzenet, igazi üzenet, azt jelenti: a Mélység. És ebben az üzenetben benne van a világ minden hidege, homálya és mélysége.
- És most mit csináljunk?
- Hogy mit? Végezzük a munkánkat, nem hagyhatjuk félbe. Amellet mi itt nagyobb biztonságban vagyunk. Mint bármelyik hajó, amely partot szeretne érni. Ez a valami akkora mint egy torpedóromboló, és majdnem ugyanolyan gyors is.
- De vajon miért jön ide, éppen ide?
A következő pillanatban már tudtam a feleletet.
Felsüvöltött a ködkürt.
És a szörny válaszolt neki.
Egy kiáltás szállt évmilliók vizén és ködfoszlányain át. Egy kiáltás, olyan gyötrelmes, olyan magányos, hogy tetőtől talpig beleborzongtam. A szörny kiáltott a torony felé. A ködkürt újra süvöltött. Megint felbömbölt a szörny. Aztán a ködkürt. A szörny pedig kitátotta hatalmas, csupa fog száját, és a hang, amely elhagyta a torkát, maga a ködkürt hangja volt. Magányos, végtelen, távoli. Az egyedüllét hangja, a parttalan tenger, a hideg éjszaka és a különállás hangja. Ez volt a hang.
- Nos - suttogta McDunn -, most már tudod, miért jön ide?
Bólintottam.
- Tudod, Johnny, ez a szegény szörny talán egész álló éven át ott fekszik valahol, ezer mérföld messze, és várja, hogy eljöjjön az ideje, és az is lehetséges, hogy már millió esztendeje él ez a magányos teremtmény. Képzeld csak el azt a millió éves várakozást; te vajon tudnál-e ilyen sokáig várni? És tán éppen ő az utolsó ilyen lény. De akárhogy is van, öt évvel ezelőtt emberek szálltak itt partra, és megépítették ezt a világítótornyot. És felszerelték rá a ködkürtjüket, és azóta bőgetik, a hangja pedig egyre száll, száll arrafelé, ahol te élsz, álmaidba temetkezve, és csak emlékezel, emlékezel egy tengeri világra, amelyben ezernyi magadfajta lény élt, mert most egyedül vagy, egészen egyedül, ez a világ már nem a te világod, ebben a világban neked el kell rejtőzködnöd. Ámde a ködkürt hangja felzúg és elhallgat, felzúg és elhallgat, te pedig felrezzensz a Mélység iszapos fenekén, a szemed kitágul, mint egy két láb nagyságú fényképezőgép lencséje, és megmoccansz, lassan, lassan, hiszen fölötted az egész óceán, és a válladra nehezedik. Csakhogy a ködkürt halk, meghitt hangja áthatol ezer mérföldnyi vízen, a gyomrodban fellángol az éhség tüze, és te emelkedni kezdesz., lassan, lassan. Táplálkozol, tőkehalakat, pontyokat nyelsz el hatalmas kortyintásokkal, meg medúzák egész áradatait, és emelkedsz, lassan emelkedsz, miközben telnek-múlnak az őszi hónapok, a szeptember, amikor útnak ered a köd, az október, amikor sűrűsödik, és miután napról napra, óráról órára néhány lábnyi emelkedéssel biztosítottad magadnak a szükséges légnyomást, november végén már megközelíted a felszínt, és még életben vagy. Mert lassan kell haladnod: ha hirtelen felbukkansz, szétrobbannál. Így aztán teljes három hónapig tart, míg felmerülsz, és jócskán pár napig az is, míg a jeges vízen elúszol a világítótoronyig. ÉS akkor, Johnny, végre megérkezel, és ott vagy, odakinn, az éjszakában, te, a világ legnagyobb, istenverte szörnyetege. Emitt meg a világítótorony, és szólongat szakadatlan, hosszú nyaka akár a te nyakad, magasan nyúlik a víz fölé, a teste éppen olyan, mint a te tested, és a mi a legfontosabb, a hangja szakasztott a te hangod. Érted már, Johnny, érted már?
A ködkürt süvöltött.
A szörny válaszolt.
Én pedig láttam és éreztem mindent - az évmilliókig tartó, magányos várakozást valakinek a visszatértére, aki nem tér vissza többé soha. Az évmilliókig tartó egyedüllétet a tenger fenekén, ezt a tébolyítóan töméntelen időt, odalenn, miközben az égről eltűnnek a kétéltű madarak, a szárazföldön felszikkadnak a mocsarak, eljön a lajhárok és a kardfogúak korszaka, aztán kőszénkátránnyá válnak ezek is, és végül, mint megannyi termeszhangya, emberek rohanják meg a dombokat.
Süvöltött a ködkürt.
- Ez a szerencsétlen teremtés - mesélte McDunn - tavaly csak keringett a torony körül, körbe-körbe egész éjjel. Nem jött túlságosan közel, azt is mondhatnám, töprengett. Talán félt. És dühös is lehetett, a hosszú utazás után. Másnap azonban váratlanul felszakadt a köd, fényesen sütött a nap, és az és olyan kék volt, mint valami festmény. A szörny pedig tovaúszott, mert meleg volt, és csend lett, és nem is jött többet vissza. Úgy gondolom, hogy egész éven át ezen tűnődhetett, és derekasan átgondolta a dolgot, minden szempontból.
A szörny most már csak százyardnyira volt tőlünk, és felváltva szólongatták egymást, a ködkürt meg ő. A szeme hol fellángolt, hol jéggé dermedt, hol fellángolt, hol jéggé dermedt, amint a fény érte.
- Micsoda élet lehet - mondta McDunn. - Szüntelenül várni valakit, aki nem tér vissza soha többé. Mindig jobban szeretni valakit, mint ahogyan az szeret téged. Egészen addig, amíg már nem lesz más vágyad, mint elpusztítani azt a valakit, bárki legyen is, hogy többé ne gyötörhessen.
A szörny egyszerre száguldani kezdett a világítótorony felé.
A ködkürt felsüvöltött.
- Lássuk csak, mi lesz most - szólalt meg McDunn.
Kikapcsolta a ködkürtöt.
S a következő percben olyan mérhetetlen csend támadt, hogy a csupa üveg toronyszobában világosan hallottuk a szívverésünket, meg a lámpa lassú, olajozott, forgását.
A szörny megtorpant és megdermedt. Szemének roppant vetítőlámpája villogott. Kitátotta száját. Tompa mordulás tört fel belőle, mint valami vulkánból. Ide-oda kapkodta a fejét, mintha a ködben szétoszló hangot kutatta volna. Aztán a toronyra meredt. Újra felmordult. És akkor lángot vetett a szeme. Felmagasodott, örvénybe kavarta a vizet, és gyötrődő haragot sugárzó szemmel nekirontott a toronynak.
- McDunn! - ordítottam. - Kapcsold be a kürtöt!
McDunn ügyetlenül matatott a kapcsoló körül. De alighogy sikerült felkattintania, a szörny felágaskodott. Egy futó pillanatig láttam irdatlan mancsát, az ujjszerű nyúlványok között pikkelyesen csillanó úszóhártyákkal, amint lecsapott a toronyra. Dühödt jobb pofáján a roppant szem közvetlenül előttem izzott, mint valami hatalmas katlan, akár beleugorhattam volna egy nagy sikoltással. A torony megrázkódott. Süvöltött a ködkürt, a szörny visszasüvöltött. Mancsával megragadta tornyot, és végigkarmolta az üveget, hogy az szilánkokban hullott a nyakunkba.
McDunn elkapta a karomat.
- A földszintre!
A torony megbillent, megremegett, és engedni kezdett. A ködkürt és a szörny egyszerre bömböltek. Lebotorkáltunk, illetve inkább lebukdácsoltunk a lépcsőn.
- Gyorsan!
Éppen akkor értünk le, amikor a torony dőlni kezdett mellettünk. Bebújtunk a lépcső alá, a kis kőkamrába. Ezernyi rázkódás remegtette meg, amint a szikladarabok alázáporoztak, majd váratlanul a ködkürt is elhallgatott. A szörny rázúdult a toronyra. A torony leroskadt. McDunn meg én térdre estünk, és görcsösen egymásba kapaszkodtunk, mialatt kinn összeomlott a világ.
Aztán minden véget ért, nem volt más, csak a sötétség, és a szirteket mosó hullámverés.
Ez, és még egy hang.
. Figyelj csak - szólalt meg nyugodtan McDunn -, figyelj.
Vártunk egy pillanatig.
És akkor meghallottam. Először a hatalmas, mindent magába szívó sóhajtást, s aztán a jajveszékelést, amint az óriási szörny zavarodottságát, magányosságát panaszolta, s ez a sirám magába zárt bennünket, beburkolt, fölénk borult, és kamránkat, mint valami vastag kőfal, körülvette testének mindent betöltő, émelyítő kipárolgása. A szörny zihált és kiáltozott. Eltűnt a torony. Eltűnt a fény. És eltűnt az a valami, ami ideszólította őt az évmilliók távlatából. A szörny kitátotta a száját és süvöltözött. Akárcsak egy ködkürt süvöltött volna újra meg újra. Kinn a tengeren pedig hajók úsztak tova, nem lelték a fényt, nem láttak semmit, de amint elhaladtak erre ezen a késő éjjelen, a hang hallatán azt gondolhatták: "ez az, ez az, ez a magányos hang, a Magány Öblének kürtje. Minden rendben van. Megkerültük a fokot."
És így telt tovább az éjszaka.

       Forrón, sárgán tűzött a nap másnap délután, amikor megérkeztek a mentők, hogy kiássanak bennünket a kövek alól, a kamránkból.
- Magától omlott össze, ennyi az egész - állította határozottan McDunn. - Alig néhány pocsék hullámot kaptunk, máris szétmállott. - A karomba csípett.
Nem is akadt semmi látnivaló. Az óceán nyugodt volt, az ég kék. Csak a leomlott torony köveit és a parti sziklákat borító zöldes anyag árasztott magából erős algabűzt. Körös-körül legyek zümmögtek. Az óceán üresen mosta a partot.
A következő évben új világítótornyot építettek, de én abban az időben már egy kisvárosban dolgoztam, volt feleségem, jó meleg kis házam, ahol őszi éjszakákon sárgán izzott a parázs, az ajtókat jól becsuktuk, és a kémény csak úgy pöfékelte a füstöt. Ami McDunnt illeti, megint ő lett a toronyőr, de a tornyot az ő tervei szerint építették meg, acélvázzal erősített vasbetonból.
- Biztonság kedvéért - jelentette ki.


       Az új világítótorony novemberben készült el. Egyszer, késő este lehajtottam a partra, egyedül, megállítottam a kocsimat, átnéztem a szürke víztükör fölött, és hallgattam, amint odakinn, a távolban felsüvölt a ködkürt, egyszer, kétszer, háromszor, négyszer percenként, magányosan.
Hát a szörny?
Soha többé nem jött vissza.
- Elment - mondta McDunn -, visszatért a Mélységbe. Megtanulta, hogy semmit sem szabad túlságosan szeretni. Visszatért a Mélység legmélyére, várakozni, újabb évmilliókon át. Ó, a szegény jószág! Várni, várni ott a távolban, amíg ezen a nyomorult kis planétán jönnek-mennek az emberek. Várni, egyre csak várni...
Ültem a kocsimban, és füleltem. A ködben nem láttam a világítótornyot, sem a Magány Öblében égő lámpa fényét. Csak a kürtöt hallottam. Úgy süvöltözött, mintha a szörny szólongatta volna.


Csak ültem ott, és azt kívántam, hogy bár tudnék mondani valamit.


 

Szólj hozzá!

Címkék: bradbury magány világítótorony szörny ray ködkürt

A bejegyzés trackback címe:

https://jasmioneee.blog.hu/api/trackback/id/tr331620851

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.